Zárug László: A bohóc

Csendes délutánon, a szoba magányában,

vizsgálgatom a porcelánfejű bohócot.

Érzem, hogy van valami a mosolygásában,

és érzek a lényében sok rejtett bánatot.

Nem a mosolygás, hanem ami mögötte van,

egy fájdalmas léleknek könnyed piruettje,

és a megfestett mosolyok holdudvarában,

a bánat, a szomorúság felfedezettje.

A festett arc, mint háznak ékes homlokzata,

hivatott takarni a bentlakók jellemét,

a lelkét úgy rejti el e sors áldozata,

hogy környezete ne sejtse gyászos szellemét.

Az állandó mosoly, mely védelmet biztosít,

mert, ha le is kopik, gyorsan újra festhető,

és nevet a közönség, kiéli vágyait,

örül, mert ez oly vicces, vidám, nevettető.

Nézem a bohócot, és kezdem irigyelni,

hát, ilyen egyszerű álcázni a fájdalmat?

Feltett kérdésekre egy bohóc tud felelni?

Így kell lesöpörni arcunkról a gondokat?

Irigyelni kezdem, s egyben sajnálom is Őt,

mert álcázott bánata örökre bentragad.

A tökéletes álca nem hozhat segítőt,

s a bánat megváltása örökre elmarad.

Némán elmélkedem, és áldom a szerencsét,

hogy én nem lettem bohóc, áldom az életet,

mert engedhetem látni lelkemnek rejtekét,

s ha bánat ül arcomon, kapok segítséget.