(egyperces egy átok feloldásáról)
Gyermekkoromban, fiatal koromban közös udvarban laktunk egy homoródalmási családdal, akikkel a szüleim egy korosztályt képviseltek. Együtt vették a telket, közösen építettek, de a kapcsolat egy idő után elmérgesedett, a konfliktus-helyzetek megszaporodtak, kibújt a zsákból az irigység a rosszindulat, bántani kezdték egymást, idővel a szószünet gyűlöletté kérgesedett a lelkükben. Két fiuk volt a szomszéd házaspárnak, a nagyobbik gyermekkoromban megnősült, elkerült a háztól. A kisebbikkel együtt nőttem fel, négy-öt év választott el egymástól, mindkettőnknek nagyon nehéz volt áthidalni, feldolgozni szüleink gyűlölködését, együtt élni ezzel, naponta elmenni egymás mellett, erőt meríteni a feszült levegőben, valamilyen kapaszkodót keresni.
Az érzés megakadályozta, hogy kapcsolatunk barátsággá fejlődjön, egyikünk sem tudta ledönteni a körénk tornyosuló mesterséges falakat. Csak tapasztaltuk, hogy naponta kevesebb a fény… Sose gondoltam volna, hogy a felhalmozódott gyűlölet robbanni fog egyszer… November közepe volt, a dér megcsapta már a kertet, apám a városból jött haza valahonnan, a kert mellett kiszáradt rózsabokor árválkodott, szirmai félig lehullottak már, megfagytak. A szomszédasszony tett-vett az udvaron, heves szóváltás után megátkozta apámat: úgy száradjon el, mint a kerítés tövében az a rózsa !
És apám úgy száradt el, 25 – 3O év múlva, 69 évesen… Agyvérzést kapott, a bénulás elérte hangszálait, nem tudott beszélni többé. Szinte négy évig tartott a küzdelme az életéért, napról napra romlott a szervezete, tehetetlen bábfigura lett, egyre nehezebben viselte állapotát
Folyamatosan eszembe villant az átok azokban az években, halála után még sokáig.
Temetésének 15. évfordulója után a sors fintora kényszerített, hogy furcsa eseményen vegyek részt. A Gondviselés ajándékának tekintettem a napot. Közeli barátom feleségének 5O. születésnapját ünnepeltük a hétvégi házukban, a Hargita fenyveseinek sűrűjében. Az órákig szakadó eső nem tudta kedvünket elrontani, a nótás kedvű férfiak ösztönösen egymás mellé húzódtunk, mellkasunkból úgy szakadt fel az ének, mintha ősidők óta erre készültünk volna! Pedig akkor voltunk életünkben először abban az összeállításban…
Gyógyított a nóta, simogatott, erőt adott, balzsam volt a régi, felszakadozott sebekre…
Szomszédunk kisebbik fiából orvos lett azóta, ott ült mellettem az asztalnál, jó közérzetünknek ő volt egyik hangadója. Legszívesebben megöleltem volna, meg voltam győződve: halvány sejtelme sincsen rég eltemetett édesanyja számomra kitörölhetetlen szavairól…
Levetettem ott a vállamról a terhet, belefújtam a fájdalmamat a Hargita fenyvesének sűrűjébe. A fák egy idő után jelezték, hogy elfogadták…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése