-Dombi Lacinak ajánlom barátsággal -
Kerekes Vilmos csuromvizesen ébredt egy kora tavaszi hajnalon, tetőtől talpig izzadtságban úszott egész teste, pizsamáját ki lehetett volna csavarni. Abban az évben az április szokatlanul hidegnek indult, alaposan be kellett fűtenie a csempekályhába, több vastag fát rakott a tűzre, mint kellett volna.
Felesége békésen szuszogott mellette, Erzsi kicsattanó egészségnek örvendett 91 éves korában, soha nem vett be gyógyszert, nem szorult kórházi kezelésre. Csendes, békés, kiegyensúlyozott természetét szerette leginkább Vilmos, humorát, töretlen életkedvét. 65 év házasság állt a hátuk mögött, azalatt megtapasztaltak mindent, amit mások is szoktak, Vilmos mondta néha egy pohár vörös bor után, hogy kivételt az átlag alól ők se képeznek, az életük leginkább egy hullámvasúthoz hasonlít: egyszer fent, egyszer lent…
A hálószoba egyik sarkába régi diófa asztal volt elhelyezve, a közepén hímzett terítőn örökmécses világított. Szakadozott táblájú Biblia hevert mellette. Erzsi minden este ott imádkozott, parányi Szent Antal szobrot helyezett melléje, néha Vilmos is szükségét érezte, hogy a bensőséges pillanatnak részese legyen. Erzsinek olyankor felderült az arca, tekintetéből visszatükröződött az örökmécses lángja…
Azon a kora tavaszi hajnalon, amikor csuromvizesen ébredt, erős köhögési roham fogta el Vilmost, több mint tíz napja kínozta, makacsul ellenkezett a feleségével, amikor orvoshoz akarta küldeni. Néhány nappal azelőtt hajadon fővel ment ki havat hányni, legényesen, a 95 évének minden lendületével, alaposan megizzadt, nem vette észre. Két nap múlva szúrásokat érzett a bal lapockája táján, de nem törődött vele, ebcsont beforr, gondolta. Erzsi felmelegített juhfaggyút csavart bele egy kendőbe, mellkasára tette két este egymás után, lefekvés előtt sós vízzel gargarizált. Néhány napig jobban érezte magát, nem sokkal utána fát aprított a kicsi fejszével, kutya baja sem lett.
A köhögés után ismét érezte a szúrásokat lapockája környékén, sőt egész mellkasában. Felült, nem kapott levegőt. Óvatosan kibújt a takaró alól, résnyire nyitotta az egyik ablakot. Vékonyan szállingózott a hó, aznap hideg ígérkezett. A fehér takaró ellepte a földet, a nyolc hónapos német juhász kutyakölyök meghempergőzött a fehér puhaságban.
Vilmosnak eszébe jutott, két napja nem cserélte ki táljában a vizet, s az öt napja vásárolt csontokat se vette ki a fagyasztóból. Megnyugtatta magát, hogy majd a felesége elrendezi.
A diófa csupasz ágait csókák lepték el, hajnali rikácsolásuk fülsüketítő volt, Vilmos legszívesebben valamennyit parittyával vette volna célba…
Erzsi hirtelen felébredt, jóságos arca együtt-érző mosolyra húzódott. Aggodalom csendült ki hangjából, látszott, még álmának töredékeivel viaskodik. De hangjából a szeretet eljutott Vilmosig. Mint egy selymes, puha takaró borította be…
- Szívem, ma ne keljél fel, nemsokára teát főzök, gyömbérrel, mézzel. Meg kell mérjük a lázadat reggeli után. Később felhívom a családi orvost, megkérem, nézzen meg valamikor. Lehet, injekciókat fog felírni, ha tüdőgyulladást állapít meg. Gyanakodom, hogy az lesz…
Vilmosnak nehezére esett a beszéd, két köhögési roham között préselte ki torkából a mondatot. Szunnyadó lelkiismerete nem hagyta nyugton.
- Eszembe jutott, a kutya táljában két napja nem cseréltem vizet, s az öt napja vásárolt csontokat sem vettem ki a fagyasztóból…
Erzsi keze végig simított arcán.
- Majd gondoskodom róla. Később a postára kell mennem, Bandinak szeretnék feltenni egy csomagot. Nem is mondtam neked, két napja írt a dédunokánk, mostoha körülmények között telik a katonaság. Lipova nagyon messze van, kívánkozik haza. Azt írja, kutyáknak való kosztot adnak, már öt kilót fogyott, egész nap szöktetik, csúful beszélnek vele…
- Kellene szóljunk a kaszárnya parancsnokának… - próbálkozott Vilmos.
- Nem tudom, van-e értelme. Nem sok jót hallottam róla. Jó volna, ha sikerülne áthelyeztetni egy csendes helyre. Pistáék ígérték, hogy tudnak segíteni…
Erzsi közben felkelt, megmosakodott, megfésülködött, percek múlva már a konyhából hallatszott az edények egymáshoz koccanása. Az ajtót nyitva hagyta, nemsokára kellemes kávéillat terjengett a levegőben, Vilmos mélyen beszippantotta, egy fokkal jobban érezte magát. Lassan, apró kortyokban ízlelte kávéját, s a hirtelen ránehezedő csendben, mint egy filmvásznon, lepörgött előtte egész élete. Nagy fokú hála áradt szét benne, jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy ha még egyszer feleséget kellene válasszon, egy percig se habozna, hogy Erzsi legyen-e a kiválasztott. 3O éves fejjel későn nősült, de úgy érezte, akkor érett meg rá az idő. Három fiúnak és egy lánynak adott életet, hét unokája s három dédunokája volt, a legkisebb, Bandi katonáskodott Lipován.
Az apja korán meghalt, 17 és fél évesen munkába kellett állnia. Az első fél év nagyon
nehéz volt, amíg megszokta. Építőtelepen kezdte, hidegben, esőben, szélben kellett dolgoznia, sokszor magaslaton, sokáig nehezen tudta elviselni, mélység iszonya volt… Aztán
megszokta. Az első fizetéséből új mosógépet vett édesanyjának. Sokáig őrizte emlékezetében boldog arcát, amikor meglátta. Hónapokig vívódott azon, hogy lemondjon-e továbbtanulási álmairól. Menetközben kellett átszerveznie az életét. Fokozatosan megtanulta
becsülni azt, ami van, hálát adni érte. Az édesanyja komoly segítséget jelentett abban a küzdelemben, későbben Erzsi.
Az első fia születésekor érezte, kiszélesedett a világ… Ismeretlen kapuk nyíltak meg előtte, felelősséggel tartozott már saját magán kívül másokkal szemben is. Jó volt megosztani az örömet, bánatot, közösen járni ugyanazon az úton, közösen szedni le a cselekedetek, a nevelés gyümölcseit. Közösen törni le a vadhajtásokat a kamaszkorban, közösen álmodni, megtervezni a közös élményeket. A kudarcok után közös erővel talpra állani ismét, új távlatok felé nézni…
A lánya születése viszont egy teljesen egyedi pillanat volt. Vilmos legszívesebben bele kürtölte volna örömét a világba, boldog-boldogtalannak újságolta volna, mintha teljesen új földrészt fedezett volna fel ! Miután Erzsi elmondta, hogy négy kiló száz dekával született és a legnagyobb csecsemő volt a szülészeten, Vilmosnak az utcán eleredtek a könnyei, se nem látott, se nem hallott, szinte ment neki az embereknek, fogalma se volt, mi történik körülötte, lábait nem érezte, mintha vastag, puha szőnyegbe süppedtek volna…Szinte elütötte az utcán egy autó átjárón, villogó fényeit későn vette észre…
Még a kávéját kortyolgatta, köhögési rohama megszűnt. Kinézett az ablakon, a havazás
elállt, egy ideje nem hallotta Erzsit csörömpölni a konyhában, az udvaron pillantotta meg, havat sepert. Sokáig nézte az ablakból meggörnyedt alakját, emlékek sokasága tódult agyába. Egyik a másik után jött, mintha képzeletbeli mozivászonra szegeződött volna tekintete. Jól esett elmerülni a múlt hullámaiban, mintha egy tóban úszott volna, melyet a napsugarak felmelegítettek.
Hirtelen kopogtatásra riadt fel. Nem tudta elképzelni, ki lehet, Erzsi hogy nem látta, hogy jött át az udvaron… Nehézkes léptekkel ment ajtót nyitni, a döbbenettől megtántorodott, pár lépést hátrált. Egy magas, hosszú, fekete csuklyás férfi volt, arcát alig lehetett látni, kasza volt a kezében, dörmögő hangja kísértetiesen csengett.
- Készülj, Vilmos, jöttem a lelkedért!
Fogalma se volt, ki lehet az ismeretlen, de lélekjelenléte nem hagyta el, erejét összeszedve hajolt ki az ablakon, kiabáló hangja akadozott, térdei megroggyantak.
- Gyere lelkem… téged keresnek…
-VÉGE-
