(egyperces egy összeesküvésről)
A Gázművek munkaközösségében első perctől kezdve nem sok jóindulattal viseltettek iránta, csodabogárnak tartották, mert semmiféle keretek közé nem lehetett besorolni, élete más értékrend szerint működött, más szabályok szerint… Ha csak tehették, kiközösítették, kigúnyolták, címkéket ragasztottak rá a háta mögött, vagy a szemébe mondták véleményüket. Fiatal volt, új, lázadó, meg nem alkuvó.
Nem vette észre egy magyar húsvét másodnapján, hogy néhányan a sarokba húzódtak, cinkosan mosolyogtak egymásra. Öltönyt vett fel aznap, a kommunista rendszerben a törvény szerint nem volt megadva a szabad nap magyar húsvétkor. Egy porcikája se kívánta terepre menni, a locsoló lista a zsebében lapult. A lehetőségek nem villanyozták fel: vagy mennek terepre s akkor a locsolási tervének lőttek, vagy nem megy dolgozni s igazolatlan hiányzó lesz aznap, vagy társul hozzájuk egy kis reggeli borozásra…
Tudták róla, sok verset ismer kívülről, két pohár bor között megkérték, szavaljon minél többet, csodálkoztak egy idő után, hogy nem dönti le az ital a lábáról… Egyszer kénytelen volt kimenni az illemhelyre, munkatársai közül egyik második műszakban éjjeli mulatóban dolgozott, nagyon értett az italok keveréséhez. Amíg visszajött volna, rumot töltöttek a borába s csipetnyi
cigaretta-hamut szórtak bele…
Úgy csapta meg a rosszullét, mint a villám ! Alig volt ideje az illemhelységig elbotorkálni, összerókázott mindent a környéken, elsősorban vadonatúj, sötét öltönyét… Nem emlékezett, hogyan vetkeztették le, szakadozott, festékes munkaruhába bújtatták, húsvéti öltönyét nylontasakba csomagolva nyomták a kezébe, mielőtt elbúcsúztak volna… Fogalma se volt, hogy jutott el a trolibusz megállóba, nem emlékezett arra se, hogy szállt fel a megfelelő járatra.
Azon csodálkozott akkor és évek múlva is , édesanyja hogy nem húzott le két pár pofot amikor megpillantotta magánkívüli, borgőzös állapotban… Miután kijózanodott, felfogadta, hogy részegen soha nem fogja senki látni többé…A szégyen évekig elkísérte, mint egy árnyék, követte mindenhová… Utána sokáig kerülte munkatársát.
3O év múlva más városban lakott, egyszer szembe ment vele az utcán, ugyanolyan beképzelt módon viselkedett, ahogy megismerte. Ápolatlan volt, gyökértelennek tűnt, mint akinek nincsen családja. Néhány szót váltottak, nem méltatta különösebb figyelemre. Aztán évekig nem találkoztak.
Napokkal azelőtt a város másik sarkában keresett valakit, hirtelen egy ember körvonalait pillantotta meg, hasonlított rá. Szoborként állt egy tömbház bejáratánál, mintha egy zátonyra futott hajó roncsa lett volna… Arca pöffedt volt, sárga, szemgödrei beestek. Az egész ember csak árnyéka volt egykori önmagának. A száját elrejtő, vastag, gondozatlan bajuszáról ismerte fel. Alig állt a lábán. Arcán mintha ott mászkált volna már a halál…
Erőt vett magán, ha későre is, megszólította. Kiderült, előzetes szívinfarktusa volt, azelőtt néhány héttel jött ki kórházból. Sárga ujjai között cigarettacsikket szorongatott… Menthetetlennek érezte. Odalépett hozzá, szemébe nézett, rákényszerítette, hogy felidézzék a húsvéti történetet. A beteg világosan emlékezett rá, bár egy csöpp megbánás nem volt a hangjában, a tekintetében sem. Jó tréfának tartotta az egészet 3O év múlva is…
Arra gondolt, a jó Isten nem ver bottal. Az alkonyatba hajló utcán végigsöpört a szél. Mielőtt elköszönt volna tőle, még tudomásra hozta: megbocsátott neki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése