2020. február 19., szerda
az év vége termése... Józsa Attila: vers, epigramma, egyperces
Sepsiszentgyörgy, 2019. szeptember 18 – 24
Józsa Attila: DIMENZIÓK
Ujjad árnyéka
ahol véget ér,
ott kezdődik el
a szakrális tér,
bárhogy méred is,
végtelenbe fut,
elvezet hozzá
minden alagút,
csillaghullásban
ne járj magasan,
hajolj a földhöz
alázatosan,
harmatcseppekben
fürödj meg reggel,
ne húnyd be szemed,
mikor vétkezel,
s mikor bőrödbe
sok-sok tüske szúr,
mennyei hárfán
szólít meg az Úr !
JÓZSA ATTILA: A
KAPUCSENGŐK HŰLT HELYE
(egyperces saját magunk bebörtönzéséről)
Amikor
terepre indultam villanyórákat olvasni, az erőtlen szeptemberi napsütés lendületet lopott be végtagjaimba, dúdoltam
magamban a forgalmas utcán Koncz Zsuzsa egyik legismertebb dalát, melyről akkor is, most is úgy érzem: még
nagyon sokáig lesz mondanivalója :
Mennyi híd kell még? Kedvenc
énekesnőm kérdésére nem bírtam rögtön válaszolni, a társadalmi-történeti
tényezők túl bonyolultaknak tűntek…
Aznap nem
volt sok munkám, azelőtt levő este
negyed 9-kor már rég rám sötétedett, mire befejeztem. Szerettem volna lendületemből mindenkinek
adni, de az emberek nem voltak vevők
rá. Fokozatosan fogyott el a lendületem,
mintha vérszívó piócákkal lett volna tele az egész testem…Az utóbbi időben
egyre sűrűbben tapasztaltam egy
döbbenetes valóságot: magánházaknál az
emberek az udvarra nyíló bejárathoz nem szereltek fel
kapucsengőt…Szinte senki…Sőt, a legtöbb helyen magas, kemény, vaspántos kapuk voltak, be se
lehetett nézni rajtuk…Máshol olyan tölgyfából készült kerítés zárta el a ház lakóit a külvilágtól, melynek csak az
oldal résein lehetett bekukkantani, de bent nem sok minden volt látható. Az emberek furcsán viselkedtek, mintha óriási, szúrásra kész sündisznók gurultak volna lábam elé, amikor hosszas dörömbölésemre végre kinyitották a kaput. Itt-ott rákérdeztem, mi az oka ennek a túlzott óvatosságnak, vagy nevezzük
bárhogyan. Szokatlan válaszokat
kaptam, meghűlt bennem a levegő: akinek
éppen dolga van velük, felhívja
telefonon…Hivatalosan ne merje őket zavarni senki, vagy ha mégis, csak előzetes időegyeztetés
után…
Gondolatban
a Távol Keletre utaztam, a Nagy Kínai
Fal tűnt fel képzeletemben, az egyetlen
földi építmény amely látszik a Holdról…Akkor már tudtam, a Nagy Kínai Falat nem
csak Kínában építették meg. Szinte valamennyien felépítettük magunk körül…Azzal
nem számolva, hogy ilyen módon bebörtönözzük saját magunkat. Beláthatatlan
időre…
Két nap
múlva egy padlástéren dolgoztam.
Ugyanolyan erőtlen napsütést hozott a délelőtt. Megálltam pihenni, kinéztem a tetőtéri ablakon. A szemben levő ház bádog csatornáján verebek
napoztak csivitelve. Szinte
karnyújtásnyi távolságra voltak, éles
szemük morzsákat keresett a csatornában.
Hosszan kutatták végig az egészet,
nem adták fel. Aztán mégis a
napfürdő mellett döntöttek.
Csivitelésükből egyre több dallamot véltem kivenni. Mintha egyenként
üzentek volna valamit.
Szeretet-közösséget alkottunk a délelőtti napsütésben…
Sepsiszentgyörgy, 2019. szeptember 26
Józsa
Attila: EGY SZABOLCSKA MIHÁLY
VALLOMÁSA (epigramma)
Mikor megszülettem, a homlokomon csillag volt,
majdani dicsőségemet szórta szét rám a hold,
s egy este hirtelen fűzfa-poétává nőttem:
vad lovakon délibábok vágtattak mögöttem !
Sepsiszentgyörgy, 2019.szeptember 18
Józsa Attila: KARÁCSONYI ÁLOM
A közöny
külvárosait
már belepte a
dér -
két árva ujja
sötétben
néhányszor
összeér –
madárlábuk
kékre csípte
az alattomos
fagy –
álmodták: a
háztetőkön
egy tündér
nyomot hagy
számukra és
szebb világ jön,
reggelre odaér
–
szúrós kövektől
kiserkent
a talpukból a
vér –
mentek mégis
ölelkezve,
míg fel nem
kelt a nap –
hitték, hogy
kiszáradt torkuk
egy csupor
vizet kap –
nem kapott s
egy napon látták:
egy ember
integet,
kinyitott egy kaput s így szólt:
„Ez egy
narancsliget !”
Sepsiszentgyörgy,
2O19.XII. 27
Józsa Attila: ÉLŐK ÉS HOLTAK (egyperces az átváltozásról)
Próbáltam
egy kellemes emléket felidézni apámról, útban a temető felé. Október utolsó napján erőtlen napsugarak oldották fel az életünk jó részét meghatározó
feszültséget. A megbocsátás részemről rég bekövetkezett, azon gyötrődtem,
egykori valós kapcsolatunkban sokkal
nehezebb volt kimondani hasonló szavakat,
melyek úgy szálltak most feléje, mint a pitypang bóbitája…
Szándékosan
tereltem egyetlen irányba gondolataimat: hála áradt szét bennem, mint egy
láthatatlan fénysugár. A maradandó dolgokért, melyek meghatározták egész
életemet, a síron túli kapcsolatunkban is, melyeket magamban hordozok azóta,
örökség gyanánt: a könyvek és az igazság
szeretetét. Nagyon sokan voltak a temetőben, mindenki vizet, kapát,
ültetni való virágot vitt magával,
gyertyát, koszorút. Nem volt szándékomban sietni.
Befordultam a
megszokott sétányra, közeledtem a temető
hátsó végéhez. Megpillantottam a
hatalmas szomorúfűzfát, apám sírja közvetlenül mögötte volt. Készülődtem
gondolatban elbeszélgetni vele,
elmondani magamban a hála és a megbocsátás fölösleges szavait. Vágyakoztam a hirtelen rám telepedő csend
után, mely megidézze jelenlétét egy
rövid időre. Nem voltam biztos benne,
hogy sikerülni fog.
Abban a
percben szinte megfagyott a vér bennem:
csak akkor vettem észre, 1O – 2O méterrel előttem fiatal cigány férfi kergette feleségét,
senkivel, semmivel nem törődve, mintha mindenféle törvényen kívül állott volna,
nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott hozzá,
minden igyekezetével próbálta megállítani, rohant, mint egy eszeveszett
utána. Hamar kifulladt. A fiatal nő kapkodott a levegő után, néha visszaszólt egy-egy bántásra, de tartotta
előnyét egy darabig. Senki nem mert
közbe avatkozni, a férfi adott
pillanatban összeszedte minden erejét, utána rugaszkodott. Nemsokára utolérte, ütlegelni kezdte, mint
egy hajdani rabszolga hajcsár, két-három csapással leterítette a földre, aztán gyomorszájon rugta, kegyelemdöfésként…A
nő vonított, mint egy kutya, a
felbőszült férfi minden trágárságot a fejéhez
vágott, ami eszébe jutott, aztán
úgy viharzott el, hogy hátra se nézett.
A fiatal cigányasszony vonaglott néhány percig, majd
leporolta ruháját, zsebkendőjével maszatos arcát megtörölte. Dülöngélve indult haza, mintha egyenesen a vágóhídra ment volna…
Megfájdult
a gyomrom a felháborodástól, a kegyelet percei nem olyanok lettek , amilyennek
elképzeltem őket…Mintha bunkósbottal vertek volna fejbe, bénának éreztem magam, tehetetlennek.
Fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy
az állítólag civilizált, XXI. századi
világunknak léteznek még hasonló szégyenfoltjai. S időnként helyet követelnek maguknak, s felborítanak mindenféle rendet, áthágnak
mindenféle szabályt…
Sokáig
forgolódtam este az ágyban, a
cigányasszony járt az eszemben. Magam
előtt láttam véraláfutásos arcát, szinte
hallottam rimánkodó hangját. Nagyon
korán mehetett férjhez, talán
megszöktették a szüleitől, ősrégi cigány szokás szerint.
Másnap az
Olt partja mellett mentem végig a töltésen,
erőt gyűjtöttem egy következő naphoz.
A közelben két barázdabillegetőt pillantottam meg, törött kiflivéggel hadakoztak. Szorosan
tipegtek egymás mellett a fűben, párkapcsolatukhoz
kétség nem férhetett.
Mintha
szándékosan törekedtek volna mosolyra igazítani a világ arcát…
Sepsiszentgyörgy, 2019.december 18
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)