Próbáltam
egy kellemes emléket felidézni apámról, útban a temető felé. Október utolsó napján erőtlen napsugarak oldották fel az életünk jó részét meghatározó
feszültséget. A megbocsátás részemről rég bekövetkezett, azon gyötrődtem,
egykori valós kapcsolatunkban sokkal
nehezebb volt kimondani hasonló szavakat,
melyek úgy szálltak most feléje, mint a pitypang bóbitája…
Szándékosan
tereltem egyetlen irányba gondolataimat: hála áradt szét bennem, mint egy
láthatatlan fénysugár. A maradandó dolgokért, melyek meghatározták egész
életemet, a síron túli kapcsolatunkban is, melyeket magamban hordozok azóta,
örökség gyanánt: a könyvek és az igazság
szeretetét. Nagyon sokan voltak a temetőben, mindenki vizet, kapát,
ültetni való virágot vitt magával,
gyertyát, koszorút. Nem volt szándékomban sietni.
Befordultam a
megszokott sétányra, közeledtem a temető
hátsó végéhez. Megpillantottam a
hatalmas szomorúfűzfát, apám sírja közvetlenül mögötte volt. Készülődtem
gondolatban elbeszélgetni vele,
elmondani magamban a hála és a megbocsátás fölösleges szavait. Vágyakoztam a hirtelen rám telepedő csend
után, mely megidézze jelenlétét egy
rövid időre. Nem voltam biztos benne,
hogy sikerülni fog.
Abban a
percben szinte megfagyott a vér bennem:
csak akkor vettem észre, 1O – 2O méterrel előttem fiatal cigány férfi kergette feleségét,
senkivel, semmivel nem törődve, mintha mindenféle törvényen kívül állott volna,
nyomdafestéket nem tűrő szavakat vágott hozzá,
minden igyekezetével próbálta megállítani, rohant, mint egy eszeveszett
utána. Hamar kifulladt. A fiatal nő kapkodott a levegő után, néha visszaszólt egy-egy bántásra, de tartotta
előnyét egy darabig. Senki nem mert
közbe avatkozni, a férfi adott
pillanatban összeszedte minden erejét, utána rugaszkodott. Nemsokára utolérte, ütlegelni kezdte, mint
egy hajdani rabszolga hajcsár, két-három csapással leterítette a földre, aztán gyomorszájon rugta, kegyelemdöfésként…A
nő vonított, mint egy kutya, a
felbőszült férfi minden trágárságot a fejéhez
vágott, ami eszébe jutott, aztán
úgy viharzott el, hogy hátra se nézett.
A fiatal cigányasszony vonaglott néhány percig, majd
leporolta ruháját, zsebkendőjével maszatos arcát megtörölte. Dülöngélve indult haza, mintha egyenesen a vágóhídra ment volna…
Megfájdult
a gyomrom a felháborodástól, a kegyelet percei nem olyanok lettek , amilyennek
elképzeltem őket…Mintha bunkósbottal vertek volna fejbe, bénának éreztem magam, tehetetlennek.
Fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy
az állítólag civilizált, XXI. századi
világunknak léteznek még hasonló szégyenfoltjai. S időnként helyet követelnek maguknak, s felborítanak mindenféle rendet, áthágnak
mindenféle szabályt…
Sokáig
forgolódtam este az ágyban, a
cigányasszony járt az eszemben. Magam
előtt láttam véraláfutásos arcát, szinte
hallottam rimánkodó hangját. Nagyon
korán mehetett férjhez, talán
megszöktették a szüleitől, ősrégi cigány szokás szerint.
Másnap az
Olt partja mellett mentem végig a töltésen,
erőt gyűjtöttem egy következő naphoz.
A közelben két barázdabillegetőt pillantottam meg, törött kiflivéggel hadakoztak. Szorosan
tipegtek egymás mellett a fűben, párkapcsolatukhoz
kétség nem férhetett.
Mintha
szándékosan törekedtek volna mosolyra igazítani a világ arcát…
Sepsiszentgyörgy, 2019.december 18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése