Józsa Attila: JÉZUS-FA (egyperces a természethez való visszatérés létfontosságáról)
-Levente
fiamnak ajánlom sok szeretettel –
Néhány
nappal ezelőtt az éjszaka leple alatt erős széllökések sepertek végig a vidéken, kidöntöttek
néhányat az öreg kert fái közül, másoknak törzséből ágakat hasítottak le, de ott
maradtak, látni lehetett még a fák között brummogó barátunk alkalmi látogatásainak
nyomait is. Kényszer-szabadságunk menekülés volt a nagy város civilizációjának
fojtó levegőjéből, melyben hemzsegtek a Vírus közkatonái, mintha rejtett erők
futószalagon gyártották volna őket azzal
a céllal, hogy a bűnöktől roskadozó,túlnépesedett Föld lakósságát gyérítsék,
ahol lehet…
Úgy
menekültünk a kert napsugaras fái közé,mintha sivatagban való hosszú vándorlás
után érkeztünk volna meg a régen várt oázishoz. Az öreg fák néhány ága teljesen
kiszáradt, a fiammal felcsaptunk önkéntes favágóknak, ő dolgozott a
láncfűrésszel, én adtam a vastag ágakat keze alá, utána talicskával hordtam be a
fáskamrába a felaprított hasábfákat.
Másnap
kellemes napsütés volt, kivonultam a kertbe, úgy alakult, néhány órán keresztül
senki sem zavart. Az egyik sarokban aprítottam a levágott ágakat tüzelőnek, egy
csutakon ülve, magamba szívtam a zümmögő csendet, az illatokat, gyönyörködtem
az énekesmadarak trillázó hangjában, tekintetem végig pásztázta az egész kertet,
mint egy fényszóró, jól esett észrevenni, hogy megszámlálhatatlan ibolya dugta
ki fejét a földből, a kert úgy nézett ki mindenütt, mintha lila színű
selyem-takaró borította volna ! Tekintetem elmélázott időközönként, mindent fel
szerettem volna fedezni magam körül. Rácsodálkoztam percekig egy óriás
hangyabolyra, figyeltem a méhek és a dongók szorgoskodását, amint gyűjtik a
nektárt egyik ibolyáról a másikra szállva, kitartóan, céltudatosan… Megvillant
bennem: mennyi tanulnivalónk lenne a természettől, a rovaroktól, az állatoktól.
Ha időközönként félre tudnánk tenni a büszkeségünket és le tudnánk ereszkedni az alázat
mélységébe… Egy időre meg tudnánk feledkezni arról, hogy mi uraljuk az egész
világmindenséget, mi szabjuk meg működésének a törvényeit…
Amint
aprítottam csendben a tüzelnivalót, megpillantottam egy fát. Néhány másodpercig
elállt a lélegzetem: olyan szép volt, olyan szabályos, olyan sokatmondó…Csodálkoztam,
hogy nem vettem észre addig. Bár éppen szemben állt velem. Csak nem szólalt
meg. Aránylag fiatal szilvafa volt, de talán középkorú, ágai nagyon érdekesen
nőttek, egyedi módon. Mintha hatalmas kereszt lett volna, amelynek a háta mögött
langaléta ember állt, kifeszített karokkal,az ég felé mutatva. Vagy inkább két
ember, egymás fölé nyújtott karokkal. Két pár V alakban nyúló ág kapaszkodott
az ég felé, mintha ölelni akarna, az alsó ágak összenőttek, vízszintesen
összekötötte egy harmadik őket, szabálytalan szív alakban s napsugarak
világítottak át rajta. Fölötte három ág
nyújtózkodott az ég felé, mintha mennyei üzenetet hordozott volna a
Szentháromságról. Bár lehetett másképp is magyarázni…
A
fűrészkorpa között nem sokkal később
érdekes szilvafa-ágat találtam, kis méretű kereszthez hasonlított, vagy
keresztfához inkább, mély repedés húzódott az egyik felén, a lehántott fa kérge
vörösre színeződött. Szintén a fűrészkorpában találtam egy apró, kerek
fadarabot, elfért a tenyeremben, mintha ember feje lett volna, egy dúdor az
orrára emlékeztetett. Hirtelen támadt
egy gondolatom. A képzeletbeli fejet a képzeletbeli keresztfához szegeztem, úgy
nézett ki, mintha Jézus félre fordította volna fejét a keresztfán, mielőtt a
lelkét kileheli. … A döbbenettől nem tudtam szabadulni percekig. Valami azt súgta: ott a helye örökre a fa
alatt, mert az eső, a hó, a szél, a vihar
már nem árthat neki… Erős madzaggal hozzá kötöztem a fa törzséhez a
képzeletbeli keresztfát.
Ujjongott a
lelkem. Nem tudtam magamban fojtani az örömet, nem is állt szándékomban.
Megosztottam a fiammal, értékelte leleményességemet. A szilvafát elneveztem
Jézus-fának. Javasoltam neki, alkalomadtán családi kegyhely is lehet a kertnek
az a sarka, ahová elvonulhatnánk imádkozni. Jónak találta az ötletet, bár nem
voltunk meggyőződve, más családtagnak is ugyanazt közvetíti majd a Jézus-fa…
Belém
villant hirtelen: aznap éppen Nagypéntek volt…
-VÉGE-
Szentegyháza,
2O2O.IV. 13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése