Józsa Attila:
HAJLÉKTALAN-SORS (egyperces a szabadesésről)
-Kászoni Antalnak ajánlom tisztelettel és hálával -
Szilágyi
Domokos írta valamikor egyik híres versében: „...hosszú az út a megismeréstől a
felismerésig...”
S ugyanolyan
hosszú és tele van buktatókkal az út a panaszkodástól a háláig... Nem sok idővel
ezelőtt leépítettek a munkahelyemről, mely talán az élet egyik legnagyobb
ajándéka volt a számomra, végtelen szabadságot élvezhettem ott, közben törekedtem
az elvárásoknak lelkiismeretesen megfelelni.
Váratlanul ért a változás, de nem taglózott le, a jó Isten erőt adott és
lehetőséget a következő lépéshez. Az életterem hirtelen nagyon beszűkült, s bár úgy érzem, zsebkendőnyi
területen megyek körbe az ösvényen, mely rég ki van taposva, mégis végtelen hála
van a szívemben, hogy az Úr ismét adott nekem egy második esélyt... A hányadikat
az életben ? Ha csak azokat a pillanatokat próbálom megszámolni, amikor
mindössze egy hajszál választott el a haláltól...
Új munkahelyemen a bizalom és kölcsönös
tisztelet légkörében élek. Sorstársaim egyszerű, becsületes
munkásemberek, valamennyiük életét megpecsételte a föld és az állatok szeretete.
Új munkatársam mesélte néhány nappal ezelőtt
a történetet, amely letaglózott, azóta nem hagy nyugton. Mintha valaki
robogó vonaton húzta volna meg a vészféket... Néhány éve Magyarországon
dolgozott, jól fizetett alkalmi munkával próbálta családja anyagi fedezetét
erősíteni. Tisztelet övezte, megbecsült
munkaerő volt. Kánikulában dolgozott egy augusztusi napon, reggeltől fogva, este
félreeső kiskocsmában próbálta szomját oltani egy sörrel, Budapest külvárosában.
Mielőtt belépett volna a szinte néptelen helységbe, szinte szembe ütközött egy
ágrólszakadt emberrel. Távolról
felismerte, hogy hajléktalan. Haja csapzott volt, ápolatlan, arca barázdás
aránylag fiatal kora ellenére. Megállapította: a 40-es évei közepén járhatott.
Tekintete végtelen szomorúságról árulkodott, de volt benne valami
bizalomgerjesztő rokonszenv. Legalábbis úgy érezte akkor. A hajléktalan úgy kapaszkodott belé, mint
fuldokló az utolsó szalmaszálba... Szomorúan jegyezte meg: egy korsó sört
inna, de nincs pénze. Nem habozott, meghívta egy italra. A lecsúszott embernek
megcsillant a szeme, nem volt minden nap megértésben, emberségben része...
Egy sörből
kettő lett, aztán három. A gátak
felszakadtak, a hajléktalan mesélni kezdett. A hallgatónak fokozatosan
elszorult a torka, könnyeivel küszködött.
Nem szerette volna, hogy a másik észrevegye... Nem sok idő múlva
kiderült, valamikor a szegedi kórház főorvosa volt, országos hírnévnek örvendő
sebész. Sok pénzt keresett, becsületesen végezte munkáját, az anyagiakban
dúskáltak, minden évben exótikus utazásokat engedtek meg maguknak. De a napok észrevétlenül hosszúra
nyúltak, egyre kevesebb idő jutott a családra, este úgy hullott az ágyba, mint egy
lisztes zsák... Fiára is, lányára is büszke volt, közben örömek is érték, unokája
született, pár év múlva boldog volt mikor mesét olvashatott neki.
Aztán egy
tragédia megrázta az életét: lánya és unokája súlyos autóbalesetet
szenvedtek, nem sokkal utána meghaltak.
Aztán váratlanul a fia is elköltözött, sokáig lappangó betegség vitte el,
amelyet elhanyagolt... Ő már képtelen volt kiszállni a mókuskerékből, mely egyre őrültebben
forgott... Egy este felesége azzal fogadta, hogy beadta a válókeresetet. Magyarázni se tudta... Inni kezdett, fogalma se
volt, mikor, hol csúszott le a lejtőn... A kórházban se tűrték meg egy idő
után, bár kitűnő szakember volt, de reszketett a keze...
Nem sokkal
éjfél után köszöntek el egymástól, a hajléktalan szemében hála csillogott.
A minap egyik legjobb barátom hívott fel, új
munkahelyemről érdeklődött. Sokáig beszélgettünk, jóleső érzés volt, hogy végre
nem siet. Nem állt szándékomban arról beszélni neki, hogy életterem nagyon
beszűkült. A dolgok pozitív vetületét próbáltam megmutatni. Egy örömet
osztottam meg vele: hogy régi munkahelyemen hagytam nyomokat, több olyan
visszajelzés érkezett az utóbbi időben, hogy légüres tér maradt utánam, hiányzom
az embereknek. ...
Akkor kaptam
talán életem legszebb bókját egy barátomtól. Könny szökött a szemembe.
„Igen, te egy állandó hiány-cikk vagy, olyan, mint az
eper decemberben...”
-VÉGE -
