Hol volt, hol nem volt, volt
egy szegény ember, és volt neki három fia.
Csendben, békességben éldegéltek egy aprócska faluban.
A szegény ember asztalos volt, nagyon szerette a csemetéit, készített is nekik három
széket, s hogy meg is tudják különböztetni a lurkók, mindegyiket méretre
készítette, a legnagyobbé a legnagyobb persze, a középsőé kicsit kisebb, a
legkisebbé szintén kicsit kisebb.
Nagy szegénységben éltek, de a
gyermekkoruk felhőtlen volt, mert az édesanyjuk és az édesapjuk igazi jó szülők
voltak, így szépen felcseperedtek, s hárman háromfelé széledtek szét a
világban: a legnagyobb Amerikában, a középső Svédországban, a harmadik
Ausztráliában kötött ki.
Mit volt mit tenni, elengedték őket, boldoguljanak, a szülők fájó szívvel
ugyan, de belenyugodtak.
Apó egymásba tette a három széket, s a kamarában porosodtak évekig.
De megunták már nagyon a székek a használaton
kívüli, bezárt életet, összesúgtak, s elhatározták, indulnak ők is világot
látni.
– De hová? Hiszen azt sem tudjuk, hol élünk – mondta a Középső Szék.
– Ti nem, lustaságok, de én igen, este, mikor már mindenki elaludt, az apó
által minden este szépen összehajtogatott Háromszéket én szép csendben
kinyitottam, és minden éjjel szinte hajnalig olvastam, amíg ti horkoltatok.
Aludni nem tudtam, aztán lassacskán megtanultam olvasni, elloptam a tudást
apótól, amikor fennhangon olvasott, hogy hallja a sürgölődő Mami is, amíg
készült a vacsora.
– Nahát, Öcskös, mutasd, mit tudsz!
Hát erre a Legkisebb Szék kinyitotta az asztalon heverő újságot, s láss csudát:
– Háromszék, független napilap – betűzte ki. A megyénk lapja, és még azt is
megkockáztatta: – Én amondó vagyok, érjük be előbb a legszűkebb
szülőföldünkkel, ismerjük meg, így a helyes.
– Mondasz valamit – helyeselte a Középső Szék. – Rendben van. Már nagyon
kíváncsi vagyok, milyen is a megyénk fővárosa.
El is indultak, mentek, mentek, mendegéltek, gyönyörű tavasz volt éppen,
illatoztak a fák, a virágillatban megfürödtek, egyre fürgébbek, vidámabbak lettek,
s szinte összeakadt a lábuk, pörögtek, forogtak, megrészegülve a tavaszi
zsongástól, a szabadságtól. Három falun is áthaladtak már viháncolva, s ekkor a
Legnagyobb Szék így szólt:
– Aki a leghamarabb ér be a város központjába, az lesz a győztes!
– Nem érdemes sietni, hiszen akkor meg sem ismerhetjük legalább az utunkba eső
falvainkat, én jól szét szeretnék azért nézni! – kockáztatta meg a Középső
Szék.
– Nem a gyors megérkezés a fontos, hanem az Út – kelt védelmére a középső
testvérének a Legkisebb Szék, de nem folytathatta, mert a legnagyobb a szavába
vágott .
– No, akkor ti csak bandukoljatok, úgyis én leszek a leggyorsabb, a nyerő! – s
el sem búcsúzott, útja szinte rohanás volt, addig-addig, amíg már remegtek a
lábai a kimerüléstől. Megállt pár percre pihenni. Arra haladt el egy Koldus,
aki arra kérte szépen, engedje megpihenni, mert úgy fájnak a csontjai, nem tud
felállni, ha a földre heveredik.
– Azt már nem, hogy is gondolod, hogy összekenj, menj a szemem elől a fészkes
fenébe – dohogta a Legnagyobb Szék.
A Koldus csendes megjegyzését meg sem hallgatta, meg is bánhatta később, mert
az illető varázslatos Királyfi volt álruhában.
– No – gondolta a Királyfi –, lássuk, mivel is büntesselek meg…
Kicsit gondolkozott, s lám förgeteg támad, a Szél
felborítja a gőgös Legnagyobb Széket, és úgy görgeti, hogy minden porcikája
sajog, és úgy, hogy vacog már benne a lélek.
A testvérei egy darabig pihengettek, aztán mendegéltek, de a Középső Szék is
hamar ráunt a nézelődésre, gondolta, inkább utoléri a nagyobbik testvérét.
Ő is találkozott a Koldussal, aki most kenyeret kért tőle, már–már szinte
megsajnálta, még volt az otthonról csomagolt pogácsából, de hirtelen közeledtek
a Koldus toprongyos gyerekei, s amikor ezt megpillantotta, kereket oldott, szó
nélkül faképnél hagyta őket.
A Legkisebb Szék is találkozott később a Koldussal és a purdékkal, megsajnálta,
hamarjában mind szétosztotta közöttük a megmaradt pogácsáit.
Elégedetten majszoltak a rajkók, mindnyájan felcsimpaszkodtak a formás,
aprócska székre, le is ment róla a festék mind, annyit hancúroztak, mire az
apjuk előkapott a zsebéből valamit, a két markában összegyúrta, aztán
szétnyitotta, s hát láss csudát, már egy pompás hintó állt előtte a semmiből, s
benne a Király és a Királyfiak.
– Megjutalmazlak a jóságodért. Mi a kívánságod? Arany, ezüst vagy valami
fontosabb?
– Kérlek, vegyél fel a hintódra, hogy érjem utol a testvéreim, mert már nagyon
hiányoznak, még soha nem voltam tőlük elválva, most érzem csak, milyen nagyon
szeretem őket, hiszen a testvéreim, nem veszíthetem el őket semmi áron.
Nélkülük ez a gyönyörű háromszéki táj is sivár lenne.
– Hová igyekeztek? Sepsiszentgyörgyre ugye, ott most vannak a városnapok, odáig
viszlek, ne búsulj!
– Igen, persze, a fővárosunkba – s izgatottan foglalta el a felkínált helyet a
hintón.
A Legkisebb Szék most nagyon boldog volt, a városig új ruhát kapott, ő is úgy
csillogott- villogott a tavaszi fényben, mintha csupa aranyból volna. Aztán a
kicsi királyfiak sorban ültek rajta. Büszke és boldog volt. Egy szempillantás
alatt, mire feleszmélt, a város főterén letették, és egy enyhe porfelhőbe
burkolózva úgy eltűntek hintóstól, táltos lovastól, mint a kámfor.
Még fel sem ocsúdott a nagy megdöbbenéstől, csodálatos volt a város, éppen a
tűzijátékban gyönyörködtek a város lakói meg az ide összesereglett vendégek,
azt hitte, a mesébe pottyant,olyan csodálatos volt az ég, a tűzijáték, hogy
elnézte volna ítéletnapig, de vége lett sajnos, felgyúltak a lámpaoszlopok
fényei, kivilágosodott a tér, és egyedül csak ő tündökölt ottan, mintha a
Székek Királya lenne, tapogatták, csodálták, bókolgattak neki, ki akarták
sorsolni valakinek, de ő nem akart senkié lenni, hiszen még mindig várja haza
Ausztráliából a gazdáját, akinek már négy éves a kicsi fia. Csak az övé lehet,
senki másé.
– Nem lehet, nem vagyok eladó tárgy, én ajándék leszek rövidesen Öcsikének. De
megrázom magam, és hullani fognak az aranypénzek, de csakis jó célokra
fordíthatjátok, a gyermekeitek taníttatására és kirándulásokra a csodás
szülőföldjükön. Oltsátok be őket a szülőföld
szeretetével, ne széledjenek el a nagyvilágban, mert több pénzük lehet ugyan,
de az önmagában nem jó semmire… Ne kelljen megismerniük az otthontalanság
keserű ízét!
Megrázta magát, pörgött, forgott, repültek az aranypénzek, mindenki táncolt
örömében. S hát láss csudát, odaért a Legnagyobb Szék és a Középső Szék, a
testvérek is, fáradtan, bágyadtan, porosan, és felismerték őt, most bezzeg
odabújtak a bátyjai is a lábaihoz, bearanyozta a jóság és szépség a szívüket,
és a tér minden embere úgy érezte, talán egy picikét jobb emberek lehetnek a
további életükben.
