Zárug László: Bekopog a magány

Kopogott a magány, s bejött a szobámba,
sápadt, sovány arcán dermedt viaszcseppek.
Rideg tekintete hasít magányába,
váslott halántékán szomorú fellegek.

Kószál a képzelet, s beköti a szemét,
vak magánynak arcán nem csillan értelem.
A füle sem hallgat már mennyei zenét,
s roskadozó lábbal egy táncot lejt velem.

Eljárja a táncot, a halálnak táncát,
magányos táncát a táncoló magánynak.
Lesöpri magáról csalódásnak ráncát,
s kornak kulacsából időt tölt magának.

Reszkető kezével megsimítja arcom,
esdeklő szemekkel vigasztalást keres.
Lelki támasz gyanánt megosztom az álmom,
ne legyen áldozat ő, az örök vesztes.

Hálásan átkarol, s felragyog a szeme,

könnyű mozdulattal szobámon átszalad.
Befészkeli magát lelkem rejtekébe,
jóbarátnak tekint, úgy dönt, hogy itt marad.

                                                                         Foto: Steigerwald Tibor