Nichita Stănescu: A költőnek, akár a katonának

A költőnek, akár a katonának
nincsen magánélete.
Magánélete mindössze
por és hamu.

Ő felemeli látómezejének fogóival
a hangya érzelmeit
s közel vonja szeméhez mindaddig,
amíg teljesen bele nem olvad.

Ő ráhelyezi fülét az éhes kutya hasára
s orrával megszagolja nyitott állkapcsát,
amíg az orra belesimúl egészen
a kutya állkapcsába.

Kibírhatatlan kánikulában
ő madarak szárnyával vesz lendületet
s meg is ijeszti őket, hogy repülni kényszerítse.

Ne higyjetek a költőnek, amikor sír.
Az ő könnye sohasem sajátja.
Kipréselte a dolgok összes könnyét.
A dolgok könnyével történik sírása.

A költő olya, mint az idő,
gyorsabb, vagy lassúbb,
hazug vagy igazmondó.

Tartózkodjatok neki mondani valamit.

Főleg egy igaz dolgot ne mondjatok soha.
De leginkább ne beszéljetek arról, mit éreztek.

Rögtön azt fogja mondani, hogy tőle származik,
s olyan hangnemben mondja majd,
hogy végül ti is azt mondjátok,
tényleg ő mondta.

De elsősorban, esdve kérlek,
ne érintsétek meg a költőt!
Ne, soha ne érintsétek meg a költőt!

Csak abban az esetben, ha kezetek
vékony, mint a holdsugár,
igazából csak akkor tudna
rajta áthaladni.

Másképpen áthatolhatatlan.
Ujjaitok rajta maradnának,
s szintén ő lesz az, aki dicsekedni fog,
hogy több ujja van, mint nektek.
S ti rá lesztek kényszerülve, hogy bólogassatok,
s elismerjétek: neki tényleg több van.

 De jobb lesz az, higgyjétek el nekem,
 a legeslegjobb lesz, ha sohasem
érintitek meg a költőt.

 ...S nem is érdemli meg, hogy megérintsétek...
 A költőnek, akár a katonának,
nincsen magánélete.

Fordítás: Józsa Attila