Zárug László: Elveimnek rabja

                   

     Fortyognak elveim a boszorkánykonyhámban,
     és elveimnek rabja csakis magam vagyok.
     Szabdalom és ragasztom múltamat a mában,
     de elveim gyümölcse, valahogy nem ragyog.

     Pedig mind nemesek, tiszták, makulátlanok,
     de az idő telik, s én folyton csak változom.
     Elhagyom hát őket, legyenek gazdátlanok,
     megalkuvás oltárán, kényszerrel áldozom.

     Milyen ember az, aki elveit feladja?
     De milyen ember az, ki semmit sem változik?
     Legyek inkább talán az elveimnek rabja,
     vagy haladjak a korral, ha úgy kínálkozik?

                                                                                                          Fotó: Steigerwald Tibor