Sor végén állunk, bukdácsolók között,
üdvösségre vágyók nagy tömegében,
segélykiáltásunk falba ütközött,
s fázunk az önámítók szerepében
kedvesem és mégis minden áldott nap
a lelkünk függönyén egy-egy égi jel
mint kiszáradt mező, újra esőt kap
s az Isten arcához egészen közel
kerül egész lényünk, ha egymás kezét
nem engedjük el a szakadékban sem,
az Úr kegyelmét nem osztogatjuk szét,
hiszen te is, én is rég ezt keresem
-gondfelhők között majd kiderül az ég,
s áldások fényéből sohasem elég!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése