Ahogyan a szél görgeti a falevelet,
és megtépássza a száraz kopasz ágakat,
úgy áztatja a zivatar a bús lelkemet,
szétmosva a mesésen tündökő álmokat.
Az álmokat, melyeknek bölcsője valóság,
de a torz valóság csak torz álmokat szülhet.
Te csalfa lélek, bús szívemnek nincsen orvosság,
s én vakon hittem neki, suttogta, hogy szeret.
Mint felszálló köd eltűnt egy pillanat alatt,
jött és ment, s a ruhája halkan susogott.
Eleven agyamban az illata ott maradt,
a múló emléke fáj, a lelkem megfagyott.
Mert számomra a múlttal véget ért a jövő,
a jövő, melynek nem lesz jelene a múlt miatt,
elveszett, szétzúzta egy láthatatlan erő,
a szívem kitépted és elvitted álmomat.
Fotó: Steigerwald Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése