Ruszka Zsolt: Egyperces egy favágóról

Néha kegyetlen dolgokat produkál az élet.

Vágta a fát. Csak úgy zengett az erdő. Az arcáról lassan verejtékcseppek indultak útnak.

Elfáradt. Kapkodva szedte a levegőt. De makacsul dolgozott tovább. Lassan hat éve ezt csinálja. Hetente öt alkalommal. Szombat, vasárnap meg halálra issza magát.

Ma péntek. Holnap lesz hat éve, hogy a felesége meghalt. Épp ebédeltek, amikor rámosolygott, majd eldőlt és kész. Azóta haragszik az Istenre. Ha Isten fa lenne, már rég kivágta volna. Darabokra. Miszlikbe.

Felugattak a kutyák. Biztos jönnek a vevők a kivágott fáért. Épp az utolsót vágta ki, amikor magában a felesége hangját vélte hallani. Hozzá beszélt:

- János!

- Elég volt. Ne emészd magad. Ennek így kellett lennie. Figyelj. Éld az életed, mert megérdemled. Küldök egy asszonyt, aki szeretni fog. Szeresd te is és legyetek boldogok.

Majd homlokon csókolta az urát.

Szekérdöcögésre ocsúdott fel. Megérkeztek a vevők. Csakhogy a bakon egy harmincöt év körüli asszony ült. Mikor meglátta a favágót, megállította a szekeret. Leugrott, közelebb ment s így szólt:

- A testvéreim helyett jöttem. Egyéb dolguk akadt. Ma én viszem el a fát.

Majd elővett egy zsebkendőt és letörölte a férfi homlokát.

- Rúzsos- mondta huncutul.

János elszédült, az asszony elkapta, magához szorította, majd homlokon csókolta.

Felrakták a fát a szekérre. Felültek mind a ketten. A férfi elbúcsúzott az erdőtől. Soha többet nem vágott ki fát. És nem is ivott. Megbékélt az életével. És hamarább meghalt, mint az új asszony. Békességben.

                                                                                                                              Fotó: Steigerwald Tibor