2020. március 27., péntek

Józsa Attila: Műfordítás: Tudor Arghezi: Zdreanță (Zsivány)


 TUDOR ARGHEZI:   ZDREANȚĂ                          TUDOR  ARGHEZI:   ZSIVÁNY

L-ați văzut cumva pe Zdreanță                                Zsiványt nem láttátok éjjel ?
Cel cu ochii de faianță ?                                          Tükör-szemmel néz ő széjjel.
E un câine zdrențuros                                               Rongyos kutya, bús, bozontos,
De flocos, dar e frumos.                                           Lóg a szőre, de szép, okos.
Parcă-i strâns din petice                                           S bár rajta folt hátán a folt.
Ca să-l tot împiedice,                                               De cérna benne sose volt,
Ferfenițele-i atârnă                                                   Rojtos már szegény bundája,
Și pe ochi, pe nara cârnă,                                         Eltakarva szeme-szája,
Și se-ncurcă  și descurcă,                                          Meg-megbotlik, araszolna,
Parcă-i scos din câlți de furcă.                                   Mintha kender-szöszből volna...
Are însă o ureche                                                      Egyik füle viszont csodás,
De pungaș, fără pereche,                                          Mint gazfickóé, nem vitás,
Dă târcoale la coteț,                                                  A tyúkólat kerülgeti
Cufulit și-așa lăieț                                                     Borzosan, míg jön valaki,
Așteptând un ceas și două                                         Tyúkot les már, vár egy órát,
O găină să se ouă,                                                    S tojás pottyan, a nemjóját!
Care cântă cotcodace,                                               Kotkodácsol a tyúk s örül,
Proaspăt oul când și-l face,                                        Friss tojást lát maga körül.
De când e-n gospodărie,                                            Hogy mióta jött ? Messzi múlt
Multe a-nvățat și știe,                                                S nagyon sok mindent megtanúlt,
Și pe brânci, târâș –grăpiș,                                         Négykézláb kúszik a porban,
Se strecoară pe furiș,                                                 Mint a tolvaj, nagy titokban
Pune laba, ia cu botul,                                                És mancsával nem csinál mást,
Și-nghite oul cu totul.                                                 Egyből lenyeli a tojást.
”-Unde-i oul ?”  - a-ntrebat                                         „Hol a tojás ?”  - kérdezte
Gospodina – ”L-a mâncat!”                                         A gazdaasszony.  – „Megette!
”Stai nițel, că te dezvăț                                              Várj egy kicsit, leszoktatlak,
Fără mătură și băț.                                                    Seprű sem kell, békén hagylak,
Te învață mama minte!”                                              Megemlegetsz mindörökre!”
Și i-a dat un ou fierbinte.                                            S forró tojást tett a földre.
Dar de cum l-a îmbucat,                                             Bekapta, hogy jött az ösztön
Zdreanță l-a și lepădat                                               Zsivány, s  ki is köpte rögtön
Și-a-njurat cu un lătrat.                                               S ugatott a hideg földön.


Când se uită la găină,                                                Ma mikor ránéz a tyúkra,
Cu culcușul lui, vecină,                                                Nincs messzzire, mégis tudja
Zice Zdreană-n gândul lui:                                          S arra gondol Zsivány: „Hamis,
”S-a făcut a dracului!”                                                 Rosszféle lett tyúkanyó is!”

2020. március 16 - Józsa Attila: Rajzfilm vagy horror? (egyperces gyermekkorunk értékeiről)


Sepsiszentgyörgy, 2020. március 16

JÓZSA ATTILA :  RAJZFILM VAGY HORROR ?  (egyperces gyermekkorunk értékeiről)
-Domokos Zsuzsa tanítónőnek ajánlom sok szeretettel –



     A sokadik sebességben rohanó világban a lelkes ember olyan ritka, mint a fehér holló…Olyan aki képes örülni apró dolgoknak és hálát is adni értük, még ritkább. De olyan, aki észreveszi mindig az árnyalatokat az életben s valami meg is rezdül a lelkében olyankor annyira ritka, hogy nem találok szavakat a hasonlatra, minősítésre. A pörgés, a bizonyítani, megfelelni akarás, a felelősség vállalás, a kötelességek sűrű szövevényében vergődünk naponta, s még jó, ha időközönként ráeszmélünk: bűntudatunk kelepcéjébe estünk bele ismét…
     De nincs megállás, csak robogunk egy képzeletbeli gyorsvonaton, s szerencsések vagyunk, ha lelkiismeretünk időközönként meghúzza a vészféket…  Már nem döbbenek le azon, hogy jó ideje párhuzamos világokban élünk, párhuzamos síneken fut az életünk.  Még közvetlen családtagjainknak körében is…  A legtöbben a szemfényvesztő semmi felé veszik útjukat. Nagyon kevesen vannak azok, akik a keskeny csapást választják, az Úrral való találkozás lehetőségét.  Te melyik úton jársz most, testvérem ?
    A minap néhány percig két különböző világ sodrása közé kerültem, akaratomon kívül. Egy tömbház lépcsőházában olvastam villanyórákat.  Szinte szembe ütköztem egy fiatal emberrel, akinek sietős volt az útja a lépcsőn lefelé, de ráért még közben okos-telefonját simogatni, üzenetet küldött, vagy internetes játékba volt beletemetkezve. Alig volt időm félre szökni az útjából. Csak miután elrobogott, eszméltem rá: szerencsés volt, hogy nem törte ki a nyakát…
     Az egyik folyosó csodálatos hangulatba sodort, nehezemre esett elmozdulni onnan, egy idő után muszáj volt. Szokatlanul sok növény díszítette, gondozottak voltak, szépek, egyesek éppen virágoztak. A folyosó fala teljes hosszában  tele volt gyermekkorom kedvenc rajzfilm figuráinak képeivel: ott volt Donald kacsa, Popeye, a tengerész, Micky egér, Tom és Jerry, Hófehérke s a hét törpe, Chilly Willi, a törpe pingvin  - és még sorolhatnám.  Azon tűnődtem, kik lakhatnak a folyosón. Meg voltam győződve: nem olyanok, akik sokadik sebességgel robognak őrült módon a káprázatok világa felé…  Talán olyanok laktak ott, a kevesek közül valók, akik felismerték a mesék fontosságát az életben.  Ahol mindig a jó győz és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Talán olyan emberek laktak ott, akiknek a gyermekkorát még nem fertőzte be a XXI. század szemete…  Akik számára jó érzés legalább néhány percig vissza utazni egy olyan korba, melyet a titokzatosság varázsa leng körül, s fontosnak tartják megpihenni benne, erőt meríteni a hétköznapokra. S felvértezni magukat a XXI. század kelepcéi ellen…
    Megmagyarázhatatlan kényszert éreztem, hogy becsengessek valakihez, egy kézfogás, néhány szó erejéig.  Még este, az ágyban is azon tűnődtem: miért nem tettem meg mégis ?

                                                             -VÉGE -

2020.II. 19 - Józsa Attila: Rövid pórázon


Sepsiszentgyörgy,  2020.II. 19

JÓZSA ATTILA:   RÖVID PÓRÁZON (egyperces a menekülésről)



     Minden elől menekülünk manapság:  bűneink bevallása elől, a felelősség vállalás elől, a családalapítás elől, mely Isten házában köttetik, a munkahelyi elkötelezettség elől, a felnőtté válás elől, a szenvedélyeink elől, a megbocsátás elől, az önzetlen segítség elől, melyben embertársainkat részesíthetnénk, a való világ elől. És még sorolhatnám…
    Kényelmesebb magunkra erőltetett szerepekben tetszelegni, ámítani másokat és önmagunkat, behúzódni egy láthatatlan barlangba, ahol meggyőződésünk szerint nem érhetnek utol a világ bántásai…Fejetlenül agyonzsúfolni az életünket, időnket, becsapni magunkat, hogy attól vagyunk sikeresek, akkor vagyunk egy sorban a világgal, ha képesek vagyunk egyszerre több dolgot csinálni magas szinten, sőt képzeletbeli elvárásoknak is megfelelni. Mialatt észrevétlenül elsuhanunk a legfontosabb dolgok mellett, melyek igazából meghatározzák életünket: az Istennel és az embertársainkkal való kapcsolatunk, tulajdon lelkünk ápolása…
    A minap az utcán örülni próbáltam az erőtlen napsugaraknak, ösztönösen az Olt partján, a töltésen haladtam végig, néhány percre menekülni szerettem volna a beton-rengetegből, a civilizáció elől. De másodpercek alatt rájöttem, hogy képtelenség. A zöld övezet tele volt szeméttel. A civilizáció a szemétben volt jelen… Egy harmincas éveinek vége felé járó, kisportolt férfi jött szembe velem a töltésen, fehér, göndör szőrű díszkutyát sétáltatott, mely a canish fajtához tartozott. Szándékosan kapcsolta ki magát a való világból, simléderes sapkáját a szemébe húzta, okos-telefonjához fülhallgató volt kapcsolva, bele volt melegedve egy magas röptű beszélgetésbe, vagy zenét hallgatott, ki tudja. Kutyáját egy fél pillantásra se méltatta, csak röviden fogta a pórázt, hogy megmutassa, ki a gazda. Nem lehet tudni, kinek…
    Szomorúan tapasztalom az utóbbi időben, hogy nagyon elszaporodtak a díszkutyák, melyek sok törődést nem igényelnek, magas fokú intelligenciával sincsenek megáldva, kényelmes velük foglalkozni. Mert olyanok, mint a porcelán-babák: játszani lehet velük, édesgetni, piros szalagot kötni a nyakukra, farkukra…De igazi, erős, okos kutyákat egyre kevesebben vállalnak. Kutya –világ lett…
    Hiányérzetem támadt hirtelen. Egy barátom felelős munkahelyét fekete színű, erős, felnőtt, a labrador fajtához tartozó kutya őrzi. Időszakos találkozásainkból sose hiányzik a játék, a birkózás. Első perctől kezdve megszelídítettem, barátok lettünk, már messziről megismer, kifejezi örömét, mint egy kicsi gyermek. A barátom sokat foglalkozik vele, mindenre tanítja.
     Meggyőződésem: egyikünk se tartana soha díszkutyát a lakásban. Azt hiszem, ez csak a puhányoknak való feladat…

                                                                 -VÉGE-

2020 februar 8: Irodalmi est, RUSZKA ZSOLT bemutatta kedvenc költőjét: Rainer Maria Rilke-t

A sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Kör legújabb találkozóját szombaton, február 8- án tartottuk 18 órától az unitárius egyház tanácstermében.
RUSZKA ZSOLT bemutatta kedvenc költőjét: Rainer Maria Rilke-t.   -osztrák impresszionista költő, a 20. század legnevesebb, német nyelven író költői közé tartozik.





Rainer Maria Rilke:    Este

Váltja az este lassanként ruháját,


mit régi fák karéja nyujt elé;
 

nézed: s otthagy a táj, kettőbe vált át,
 

egy ég felé tart s egy a mély felé;
 

otthagy, egészen egyikhez se kötve,
 

nem oly sötéten, mint a néma ház,
 

s nem oly bizton esküdve az Örökre,
 

mint az, mely kél, s csillagként éjszakáz –
 

otthagyja (szóval föl se fejthető)
 

léted riadtan, érve, óriásnak,
 

úgy, hogy benned ma fojtva, s értve másnap,
 

váltja egymást a csillag és a kő.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)
A költő sírfelirata (Magyar)

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörüség,

Annyi temérdek pilla alatt

Senkisem alszik.


(Nemes Nagy Ágnes)




Para Olga: VIRRASZTÁS

Para Olga: VIRRASZTÁS

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
( József Attila: Két hexameter )
Öcsikém!
Ma éjjel virrasztottam egy ismeretlen, roncs roma öregasszony miatt.
Kinn voltam a folyosón, amikor megpillantottam a hordágyon a mosdatlan beteget, elcsíptem az egyik ápoló egy mondatát:”Nincs senkije.” Ekkor ugrott be a mottónak választott idézet. Ki tudja, ki volt, tisztességes volt-e, nem-e… A nénikének csukva volt a szeme, de még élt, kissé fordulni próbált, meglendítve egyik kezét picit, abban a másodpercben megsajdult a szívem érte, a hordágyat betaszították a mellettünk lévő üres szobába. Csodálkoztam is, belátva egy pillanatra, hogy teljesen üres kórterem, holott egyes szobában két beteg is volt egy-egy ágyban, azt rebesgették a rég benn fekvő betegek. Vajon miért, vajon miért, tudat alatt kerestem erre a választ elalvás helyett, le sem hunytam a szemem, mert megéreztem, hogy ma éjjel meg fog halni.
Senki sincs mellette, szegény, szegény, tördeltem kezeim, de én igen, gondolatban. Olyan mélyen, ott legbelül a lelkemben sírtam érte, érted, miatta, miattad. A régi, de állandósult mély fájdalmam miattad, és ez új fájdalom összeért bennem. Egész este éjfélig csak rá gondoltam, láttam a csontsovány, fehér arcocskáját, mely a ráncai ellenére is megőrizte szép vonásait. Felültem, és magamban gyártott imaszerű mondatokat mormoltam, és furcsa érzés volt, hogy egy teljesen idegen emberért olyan mélyen, ott belül, a lelkemben sírtam, rosszabb volt, mintha patakban folyt volna a könnyem, úgy éreztem, menten megfojt. Sokáig, sokáig csak rá gondoltam, mintha közöm lenne hozzá, és elképzeltem, hogy már rövidesen őt is „kiterítik.” Vajon sikerül-e ez a kiterítés elfogulatlanul?
Éjfél után ki kellett mennem a mosdóba, az ajtó tárva-nyitva volt, nem bírtam ki, hogy be ne menjek hozzá. Megálltam az ágya mellett, nem tudom, mennyi ideig, csak a folyosóról beszűrődő fényben pillantottam meg újra az arcát, és olyan békésnek tűnt, mintha a ráncai is kisimultak volna. Ekkor a kezem akaratlanul megérintette az egyik kezét és éreztem, hogy kezdett már kihűlni, de nem volt még egészen mere. Megrémülve léptem vissza párat, remegtek a lábaim, a lelkem, mert én még nem láttam senkit meghalni. Igaz volt a megérzésem, már bizonyosan tudtam, halott.
Egyedül volt halála pillanatában, mint te, Édesem. Ezért kellett mégis, hogy én legalább, egy teljesen idegen személy ott legyek vele akkor, ha már veled nem lehettem.
Elég sokáig álldogáltam, már szinte éreztem, összeroskadnak lábaim, de ekkor zajt hallottam, azonnal visszaosontam a kórtermembe, szerencsére az asszisztensek nem láttak meg.
Az ágyamban aztán eleredtek a könnyeim igaziból is, ismét sírni tudtam, „sírni, sírni, sírni” ugrott be az agyamba Ady egyik versének címe. Egyszerre sírni éretted, érette. És magam előtt láttam a megboldogult arcát, valamikor nagyon szép lehetett, szépsége a gyermekkori barátnőmre emlékeztetett, aki már szintén eltávozott a földi világból, s rá is emlékezve e nénit is becézgetni kezdtem magamban, nevet adtam neki: „Dóri, Dóri, csendes pihenést!”.
Aztán csak azon aggódtam, hogy vinnék el szegényt, mielőtt a betegek felébrednek, mintha már a többi beteget is óvni akartam volna, a halál gondolatától is, de aztán teljesült a vágyam, beszűrődtek a zajok, hallottam, elszállították. A többi beteg békésen aludt mit sem sejtve az éjjeli történésekből.
Még csak ekkor kezdett pirkadni az ég kelet felől. Mintha ez a virradati homály lett volna a Dóri halotti leple, amelyet én képzeletben ráborítottam.
Aludni reggelig egy szembehunyásnyit sem tudtam, újra ki kellett mennem a mosdóba, és megkönnyebbülve tapasztaltam, üres volt már az ágya, elvitték. Az ágy példásan bevetve.

***

 Megjelent a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán.

Kovásznán az Ignácz Rózsa irodalmi klub meghivására a Sinka-műsorral

Forrás: a Háromszék napilap:
"AZ IGNÁCZ RÓZSA IRODALMI KLUB szervezésében a magyar kultúra napja alkalmából január 27-én, hétfőn 18 órától Sinka István, a XX. századi juhászköltő arca, világa címmel vetítéssel egybekötött rendezvényt tartottak a Kovásznai Művelődési Ház Ignácz Rózsa Termében. Meghívottak a sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Önképzőkör tagjai."