Sepsiszentgyörgy, 2020.II. 19
JÓZSA ATTILA:
RÖVID PÓRÁZON (egyperces a menekülésről)
Minden elől
menekülünk manapság: bűneink bevallása
elől, a felelősség vállalás elől, a családalapítás elől, mely Isten házában
köttetik, a munkahelyi elkötelezettség elől, a felnőtté válás elől, a
szenvedélyeink elől, a megbocsátás elől, az önzetlen segítség elől, melyben
embertársainkat részesíthetnénk, a való világ elől. És még sorolhatnám…
Kényelmesebb
magunkra erőltetett szerepekben tetszelegni, ámítani másokat és önmagunkat, behúzódni
egy láthatatlan barlangba, ahol meggyőződésünk szerint nem érhetnek utol a
világ bántásai…Fejetlenül agyonzsúfolni az életünket, időnket, becsapni
magunkat, hogy attól vagyunk sikeresek, akkor vagyunk egy sorban a világgal, ha
képesek vagyunk egyszerre több dolgot csinálni magas szinten, sőt képzeletbeli
elvárásoknak is megfelelni. Mialatt észrevétlenül elsuhanunk a legfontosabb
dolgok mellett, melyek igazából meghatározzák életünket: az Istennel és az
embertársainkkal való kapcsolatunk, tulajdon lelkünk ápolása…
A minap az
utcán örülni próbáltam az erőtlen napsugaraknak, ösztönösen az Olt partján, a
töltésen haladtam végig, néhány percre menekülni szerettem volna a
beton-rengetegből, a civilizáció elől. De másodpercek alatt rájöttem, hogy
képtelenség. A zöld övezet tele volt szeméttel. A civilizáció a szemétben volt
jelen… Egy harmincas éveinek vége felé járó, kisportolt férfi jött szembe velem
a töltésen, fehér, göndör szőrű díszkutyát sétáltatott, mely a canish fajtához
tartozott. Szándékosan kapcsolta ki magát a való világból, simléderes sapkáját
a szemébe húzta, okos-telefonjához fülhallgató volt kapcsolva, bele volt
melegedve egy magas röptű beszélgetésbe, vagy zenét hallgatott, ki tudja.
Kutyáját egy fél pillantásra se méltatta, csak röviden fogta a pórázt, hogy
megmutassa, ki a gazda. Nem lehet tudni, kinek…
Szomorúan
tapasztalom az utóbbi időben, hogy nagyon elszaporodtak a díszkutyák, melyek
sok törődést nem igényelnek, magas fokú intelligenciával sincsenek megáldva, kényelmes
velük foglalkozni. Mert olyanok, mint a porcelán-babák: játszani lehet velük, édesgetni,
piros szalagot kötni a nyakukra, farkukra…De igazi, erős, okos kutyákat egyre
kevesebben vállalnak. Kutya –világ lett…
Hiányérzetem
támadt hirtelen. Egy barátom felelős munkahelyét fekete színű, erős, felnőtt, a
labrador fajtához tartozó kutya őrzi. Időszakos találkozásainkból sose hiányzik
a játék, a birkózás. Első perctől kezdve megszelídítettem, barátok lettünk, már
messziről megismer, kifejezi örömét, mint egy kicsi gyermek. A barátom sokat
foglalkozik vele, mindenre tanítja.
Meggyőződésem: egyikünk se tartana soha díszkutyát a lakásban. Azt
hiszem, ez csak a puhányoknak való feladat…
-VÉGE-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése