JÓZSA ATTILA:
A VIDÉKI ROKON (humoreszk)
-BEKŐ LACI barátomnak ajánlom sok szeretettel és
hálával –
A
koradélutáni órában elpárolgott a fáradtságom a szikrázó napsütésben, a hátam
mögött hagytam az elviselhetetlen, kákán csomót kereső gázas kollegát, akivel
sszekötöttek egy ideje. Megszaporáztam lépteimet, látszottak a brassói
vonatállomás körvonalai. Minden pórusommal a közelgő kártyapartira
összpontosítottam. Két éve alapítottuk a
közösséget Bekő Laci barátommal és Mariannal, aki szomszédom volt. A Fehét
Lóban söröztünk egy nyáron, hirtelen pattant ki az ötlet a nyári kertben.
Mindegyikünk dolgozni kezdett lassan ismerősei körében, kerestük az alkalmas
embereket, gyűjtöttük a telefonszámokat. Aztán elindult a szekér, már az első
játszma szikrázó összecsapást eredményezett. Eldöntöttük, éves bajnokságot
játszunk, az év végén a nyertes kapjon egy üveg bort, vagy vodkát az összedobott, jelképes pénzösszegből. Már
az első héten kiderült, az erőviszonyok roppant kiegyensúlyozottak. A csapat az
elején 12 emberből tevődött össze, de a délutáni meg esti vonaton eloszlottunk,
5 – 6 embernél sose voltunk többen, akik összemértük a tudásunkat és utóvégre a
szerencsénket is... Egy játszmához legalább 3 – 4 emberre volt szükség, az
ünnepnek számított, ha haton voltunk, ennél többen nem lehetett játszani.
Az alapcsapat lassan, de bíztosan
körvonalazódott, szerencsések voltunk, mert rendszerint úgy alakult, hogy
valamennyien a délutáni vonattal utaztunk haza Sepsiszentgyörgyre. Az ingázás
valamennyiünket megviselt, de nem sokat beszéltünk erről, ha
beletemetkezhettünk a játékba, minden fáradtságunk, idegességünk észrevétlenül
elpárolgott. Azt szerettem leginkább a
csapat valamennyi tagjában, hogy ízig-vérig beleélték magukat a játékba, teljes
erőbedobással, mindenki maximálisan koncentrált, de torzsalkodások soha nem
voltak, soha egy sértő szó el nem hangzott. Lassan kezdtük megismerni egymás
stílusát, gondolkodásmódját, fokozatosan összebarátkoztunk. Már reggel tudtuk, ki melyik vonattal fog
hazajönni, telefonon hívtuk egymást, az foglalta a helyet, aki leghamarább
érkezett. Mikor az alapcsapat összegyűlt, mások nem igen jutottak szóhoz, ha
voltak egyáltalán. A győzelmeket
csillagokkal jelöltük, de ösztönöztük a második helyért való küzdelmet
is. A játék füzetet igényelt, könyvelést vezettünk.
Lassan
minden nap vártam, hogy az alapcsapat tagjaival találkozhassak. Hat arc, hat erős személyiség: Laci, Klárika,
Dorel, Marian, Petre és jómagam. Idővel mindegyikhez kötődni kezdtem, Lacihoz a
leginkább. Közvetlen, örök-mosolygó, meleg lelkü embernek ismertem meg, akiben
önzetlensége, határtalan lelkesedése ragadott meg leginkább. Arca egészen átszellemült,
amikor a hajdani A. ligás focicsapatról beszélt, a Steagul Rosu-ról. Végtelenül
érdekelte a brassói labdarugás jelene, múltja, kiemelkedő játékosai. Két
gyerekes családapa volt, csemetéink együtt jártak iskolába, a fiúk barátkoztak
egymással egy darabig.
Klárika
csendes, szerény fiatalasszony volt, érzékenysége, jó lelke ragadott meg már az
elején, távoli rokonok voltunk. Azt szerettem a csapatban, hogy sose lehetett
tudni, ki nyer aznap, Marian, Dorel és Petre is átlagosnál jóval magasabb játékintelligenciával rendelkeztek.
A brassói
vonatállomás a szokásos nyüzsgésével fogadott, lépten-nyomon dülöngélő
részegekbe, hajléktalanokba, utcalányokba ütköztem, akikre szánalmas volt
ránézni. Lecsúszott sorsok, derékba törött álmok... Igénytelenség, megalkuvás, szemét...
Megszaporáztam lépteimet, reméltem, valaki már foglalt helyet. A második
fülkében Laci mosolygós arca fogadott. A megvonalazott füzet, a csomag kártya
ott volt mellette. Aránylag tiszta fülkét választott.
-Szia! Látom, már a tökmagokat összeseperted...-
viccelődtem vele – A többiek jönnek ?
Mindketten tudtuk, a kérdés fölösleges, reggel már
megbeszéltük. Cinkosan néztünk össze.
-Most beszéltem Mariannal, azt üzente, kössük fel a
gatyát! - szája mosolyra húzódott, megöleltük egymást. Furcsa érzésem volt
mindig a társaságában: mintha fiatalodtam volna... Közben megérkezett Klárika, Marian
és Petre. Dorel szokás szerint utolsónak robogott be, amikor sípolt a
vonat. Marian kezdte keverni a lapokat.
A világ megszűnt létezni a számunkra, mintha más bolygóra költöztünk volna... Nagyon
kiegyensúlyozott küzdelem volt, egymást váltogattuk egy képzeletbeli dobogó
fokain. Az izgalom a végletekig ért, az utolsó percig nem lehetett tudni, ki
lesz a győztes. Végül Lacival ketten
nyertük a küzdelmet holtversenyben, Marian egy ponttal maradt le
mögöttünk. De nem bosszankodott, mosolyra
görbült a szája.
-Hát, ma nem sikerült. De meghívlak egy sörre a Fehér Lóba, ha van
időtök...
Összenéztünk Lacival, beszélgetni szerettünk volna
együtt. Petre és Dorel elfogadták a meghívást.
-Ne haragudj, talán holnap, megígérem... -
szabadkozott Laci.
Megindultunk csendesen. Szó szót hozott, míg felértünk
az új telepre. Terveztem, meglátogatom az öreg színész barátomat. Közben Laci egy vidéki rokonáról mesélt.
„-Képzeld, a minap a szegény rokonom felhívott
Füléről, kissé ütődött János bácsi, bugyuta, de lelke mélyén jó ember. Soha nem járt a falu határain túl. Hirtelen
kedve kerekedett a Metró áruházba menni, hallott róla, kíváncsi volt, mi
mindent lehet ott kapni. A tegnapelőtt elszánta magát az útra, vonattal mentünk
Brassóba, neki sincs, nekem sincs autóm.
Szegény öreg lázasan készülődött, be nem állt a szája a vonaton, alig győztem válaszolni minden
kérdésére. Miután leszálltunk a vonatról, s kiértünk az állomás épülete elé, meglátta
hirtelen a halászoknak való kellékekkel
telerakott asztalokat, egymás mellett szépen elhelyezve álltak a horgok, puliszkából gyúrt
golyócskák,dobozokban a nyüzsgő kukacok.
Mikor meglátta ezeket,a két szeme kikerekedett.
-Mik ezek, öcsém ?
Alig bírtam megállni mosolygás nélkül.
-Kukacok, János bácsi, nem látja ?
Összecsapta a kezét, elfehéredett.
-Istenem, hát ti ennyire rosszul éltek ?!”
-VÉGE-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése