Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy úrficska. Mindene megvolt neki, még külön szobája is.
De az bizony minden nap úgy nézett ki, mintha orkán repítette volna szét a füzeteket, a lapok ott lapultak a sarokban kizuhanva a doszárokból, szanaszét mindenféle íróeszköz, vagy mintha csata dúlt volna, hol párnaháború, hol igazi fegyveres bicskatámadás, hol tengés-lengés egész napos, a szék a szekrényajtó egész nap lengett, lengett, nem volt percnyi stabil állapotuk. A tárgyak senyvedtek, tengtek, lengtek, szenvedtek, már nagyon unták a nem rendeltetésszerű használatukat, az örökös hadiállapotokat. A ruhák nem elég, hogy egymást nyomták a székre hajítva, hanem a drágalátos csemete rájuk dobta a vizes fürdőköpenyét, kendőt, és még rájuk is ült .
Szóval, hiába volt a szép szó, a szülői szigor, vagy nem is volt, vagy nem volt jó pedagógiai értéke, a rendetlenség maradt.
A tárgyak megsokallták már az örökös vitát hallgatni, összedugták a fejüket és tanácskoztak. Előbb mindenki elsírta az eddigi rejtett bánatát. Legjobban a szék és az asztal panaszkodott, de a számítógép ezt nem ismerte el, szerinte ő dolgozik a legtöbbet, nincs pihenője csak hajnal fele, stb., mind összevissza panaszkodtak, az ágy azon morfondírozott, hogy nappal heverésznek rajta, fél éjjel üresen kong:
– Felborult az Idő, Pajtás! – szólt az óra.
– Fel ám! De te csak hallgass, nekem az arcomba bicskával firkálnak, nézzétek, megöregedtem, annyi ránc az arcomon már, rám is alig ismerhettek a szenvedésben, Társaim. – siránkozott az asztal.
A szék sóhajtozott:
– Hadd el, Komám, nekem ropog az összes csontom ,,ű a lábaim fájnak leginkább az állandó lengetéstől, sokat kell fél lábon, -ej no, akarom mondani- két lábon állnom , egész nap szédülök.
– Az semmi! – Nekem a legszörnyűbb, nem pihenhetek soha, állandóan verik a billentyűimet, nem kímélnek, engem sem, az áramot sem nézik, semmi sem számít, no, – így a számítógép.
A falon a poszter és térkép közbevágott:
– Már semmit se látunk a portól, Testvérek, már a gazdit csak a hangjáról ismerjük fel.
A karosszék:
:- Agyon nyom a sok vizes ruha, elázok, rohadok, Testvéreim a szerencsétlenségben…
A szőnyegnek is volt bánata:
– Meguntam szagolni a sok büdös zoknit!
Mind egyszerre beszéltek már.
– Elég volt! Valamit tenni kell, nem tétlenül ülni.! – kiabáltak már.
-Hát ez az, vicceljük meg!
Összedugták a fejük, titokban tanácskoztak.
No, volt aztán lecke az Úrficskának!
A bicska megvágta a kezét, a szék kiugrott alóla, a számítógép lehagyott, a ruhák mind a földön egy kupacban hevertek.
Az Úrfit az ágy kidobta a normál felkelési időben, s hát huppan és mekken , a nagy kupac ruha tetején landol, s körülötte mint torony, tornyosulnak a ruhák.
-No, Úrfi, keressél meg! – mind egyszerre beszélnek.
Fel akarna öltözni, kiválasztja az egyik inget, a többit lehajítja a székre, de állandóan mellé löki, azt hiszi, próbál jól célozni, s uram Isten, a szék kiugrik a repülő ingek, pólók, nadrágok elől, és minden ismét a földön köt ki. Fel nem fogja, mi történik.
Valahogy leülne, de a szék felborul, épp a ruhatorony mellé esnek.
-Ejnye, megháborodtam! – állapítja meg már hangosan beszélve. – Semmi sincs a helyén, egy szempillantás alatt elveszítettem a tájékozódó képességemet! Jaj, jaj, mi van velem?
Bekapcsolja mégis a számítógépet, az asztalon lévő morzsákat lesepri a földre, de azok azon nyomban mind visszaugrálnak, viháncolnak a monitor előtt, semmit se lát tőlük.
– Kész, dilis, őrült lettem Jaj, jaj, jaj!
Vesz egy mély levegőt, és önmagát nyugalomra inti:
– No, nyugi, figyeljek csak oda!
Újra összesepri a tenyerével a morzsákat, a szemétkosárba teszi óvatosan, s hát nem ugrálnak ki., a aztán sorjában kezdi válogatni a ruhákat, legelőbb az ingeket, vállfára rakja, beteszi szépen a szekrényébe, s örömmel nyugtázza, hogy talán mégsem őrült, kezd fogyni a kupac ruha, mindent osztályoz, helyére teszi, felszusszan, veszi a portörlőt, letörüli a képernyőt, s lám, a gép működik ismét. Nagyon megörül, az ágyneműt is elrendezi, amikor nyílik az ajtó, s belép az anya.
-Fiam, micsoda rend! Nem vagy beteg? – már már rámüldözne, de a tárgyak cinkosan rámosolyognak.
De jó lenne, ha nem mese lenne !
( Sepsiszentgyörgy, 2016.júl. 1.)
