A szoba tele súlyosabbnál súlyosabb betegekkel.
Novellát akartam írni, már minden „készen volt” bennem: a szándék, az akarat, a lényeg, de bennem rekedt a saját mondanivalóm, mert kinyílt az ajtó, és megjelent egy nő egy fiatal lánnyal, és ebben a percben úgy eltörpült a saját mondanivalóm bennem, mint amilyen határtalan Szenvedés áradt ezekről az arcokról, legszívesebben újra menekülnék, most ki, el innen, ugyanúgy, ahogyan be is menekültem. Hogy miért, erről szólt volna a novella.
De bennem rekedt, pedig már a toll is a kezemben volt, minden a fejemben előkészítve, de úgy feldúlja a gondolataim e tizenéves lány, csak rá kell nézni, és látod ezen az egyetlen arcon mindazt a mérhetetlen emberi szenvedést, rémülten-riadtan is ártatlan leánygyermek-arcot, amelyet az őrület teljesen elborított, s nincsenek szavai, csak valami mélyről feltörő nyögdécselés, mellette az Anya, úgy összefonódva ölelik egymást, mintha a következő pillanat az egyiket a halál örvényébe akarná taszítani.
Az Anya arca is csupa rémület, az Apáé a végtelen szeretettől szinte bárgyúságig fokozódó groteszk vigyorrá lesz a kíntól, pedig csak bátorító mosolynak szánta. S bennem megfogalmazódik a kérdés: ki a beteg, ki a betegebb? Talán mindhárman, csoda-e?
Nem lehet bírni, Öcsikém! Szinte ordít bennem a szánalom, fájdalom, de csak a tollam szorítom úgy, hogy fáj belé az ujjam.
„A Szeretet szárnyakat adhat”- ismert mondás, de ez a szeretet milyen szeretet? Milyen fokú?
Mindhármat befektetik?
Az Anya nem beszél, az Apa viccel, halálos komolyan véve a célt, anyanyelvén, a lánynak nincsen, csak anyja, anyanyelve nincs, csak valami ősemberi tagolatlan megnyilatkozás, amelyen apja, anyja tökéletesen értik őt, védik őt, simogató, bátorító tekintettel, mozdulattal.
Az Apa pizsamát vesz elő, ő a végtelen szeretet és türelem szimbóluma, ismételget tízszer legalább egyetlen rövid mondatot:
– Ez a te pizsamád!
A lány válaszát én is értem, a félelem, fájdalom nemzetközi nyelvén beszél, magával ragad, nem bírsz szabadulni, csaponganak a gondolataid, mindent tudni szeretnél, tudni, de semmit sem tudsz. Segíteni szeretnél, de semmit sem tudsz. Lesújtó érzés… Még az orvostudomány is alig…
Csak egyet tanultál meg: vannak fokozatok! Az emberi szenvedés mélységes poklában talán jártál, de el sem tudod képzelni, hogy mennyi szintje van, mind alatti, mindegy, hogyan képzeled, szint szint alatt, a végtelenségig nyúlhat lefelé, de sohasem kifelé, csak be a beláthatatlanba, kivonva a valódi létező világból.
Ezt a lányt már soha senki nem tudja kihúzni a teljes földi életre, szüleinek minden perc csak mérhetetlen emberi fájdalom, élve látni azt, aki valójában már halott, s az értelem is csak úgy pislákol benne, mint egy hűséges ölebben, de nem tud többet, csak nyüszít fájdalmában, úgy, hogy megremeg belül valami bennem, éppúgy, ahogyan éretted reszket láthatatlanul, leírhatatlanul beteg lelkem…
Megáll kezemben percekre a toll is, és ráréved szemem a másik ágyra, amelyen egy huszonhat éves lány Csipkerózsika álmát alussza, s várjuk, hogy a Királyfi, az orvostudomány életre csókolja őt is. Őt egy hűtlen katona csókjainak hiánya taszította ide…
Gyönyörű, hamvas arcok, ha elalszanak, elsimulnak a bolondulás ráncai, az örök Szépség szimbólumai, téged idéznek minden pillanatban.
De ők élve is félig halottak, de te halva is élsz bennem!
Megőrizlek mindenestől, szavakat, mozdulatokat gyűjtök, s amíg élek, rád emlékezem.
S hátha majd soraim mindig emlékeztetni fognak rád, s azokat is, akik a lelkem legtitkosabb sorait olvashatják majd.
Félig megbolondultam én is érted, s csak azért nem egészen, mert kötelességet róttál rám: úgy élni, hogy megfeleljünk naplód szerinti „végrendeletként” hangzó , értelmezhető tanításaidnak. Jóságra, Szépségre tanította a Gyermek a Szülőt. Az emberi igaz értékek megszerzésének igénye, vágya hevített téged, s engem csak a vágy éltet: megfelelhessek elvárásaidnak, amennyire a képességeim engedik.
Megörökítettelek, ha nem is a halhatatlanságnak, de önmagamnak, szeretteidnek. S most meg akartam örökíteni e két leányarcot örök emlékeztetőül szóval is és „lefényképezve” őket emlékezetemben, figyelmeztetőül, ha már ismételten úgy érzem: nincsen tovább .Nem bírom tovább!
De igen, van. Amíg emberi szenvedés van a földön, amíg egyik ember ellensége a másiknak, addig olyanokra is szükség van, akik arra intenek, hogy valamit tenni kéne, hátha kicsit becsületesedhetik a világ…
