Városnapokon
pókhálóbemutatót
csodáltam bokron.
Foto: Steigerwald Tibor-Pórháló
2017. szeptember 22., péntek
2017. szeptember 19., kedd
Szeptemberi műhelymunka témája: Csoóri Sándor
„Költő? Szociográfus? Publicista? Esszéíró? Prózaíró? Filmíró? Politikus? Szerkesztő? Közügyekben loholó önkéntes?
Mindegyik együtt. S ezáltal sokkal több is, mint ezek összege.” (Görömbei András)
Fotók: Simon Mária, Steigerwald Tibor
2017. szeptember 4., hétfő
Sz.Orosz Mihály: Oly hamar
Oly hamar eljött az este,
a nap megtörten elvonul ,
alkony száll a tünde fényre
és rámborul váratlanul.
Az árnyék amint beolvad
lassan szétfolyik az éjben,
lelkem az éjen áthalad,
s megáll az égi mezőben.
Itt, valami még visszatart,
belemar lelkembe fájón,
a fényed az, mi ott maradt,
s világít, át a homályon.
Demeter Mária: Áhítatok
Átmenet
Napom lebegő
hídján jön a lassú ősz,
lágyan aranyzöld.
Öreg utcában
Kőbe csorbult múlt –
rózsák illata elér,
jó hűs libbenés.
Ablak
Szabadulás
Virradat nyílik,
a fák közé, ki és fel
áhitatom száll.
Kitárulás
Ezüst a reggel,
fehér falon sugárzó
határtalanul.
A pillanat
Örökkévaló
rózsaszirom a szélben,
sehol hervadás –
A sir
Dús ragyogásban
ázott árvácska – kékek,
édesanyám – föld.
Szárnyalás
Türkiz selyemben
kislány játszik a kútnál –
Levegő ölel.
Sz.Orosz Mihály: Változás
Megérett már a táj a változásra,
felhők takarják egyre a napot,
hol tegnap lejtett szél-fiúcskák tánca,
ma rohangálnak hideg viharok.
Fent az ég alatt víjogva madár száll,
kereng lankadatlan a nagyerdő felett,
valamit keres, amit nem-talál már,
lent valahol,valami elveszett.
A Nyár, mint a lány ki búcsú szóra vár
s leng a szélben zab-szőke fűrtjei,
hozzád bújik újra, veled elsétál,
búsan rád tekint ég-kék szemei.
Reggel keresed, de már nem találod,
elillant, akárha elszáll a szó,
hűvös reggelen már hiába vágyod,
elmúlt a Nyár, hisz' minden múlandó.
Józsa Attila: Szikrák egy harmadik évre (haiku sorozat)
ABSZTRAKT FESTMÉNY
látszik egy ladik –
nő vasúti síneken
egyensúlyozik...
ÍTÉLET
majd zsibvásárra
viszed eladósodott
lelkedet egy nap...
ELIDEGENEDÉS
arc nélkül futunk
kihült álmaink után
-szél se kísér már...
FOHÁSZ
Isten égboltján
halvány fények legyünk csak
napnyugta előtt...
CSÍKSOMLYÓ KEGYELME
beágyazódtak
a jóságod földjébe
mindennapjaim...
XXI. SZÁZAD
kifogy termoszom –
majd szeretetmorzsákkal
este elalszom...
CREDO
valamennyien
hozzuk a színeinket
Isten vásznára!
ISZONY
már az álmaink
törmelék halmazából
szamártövis nőtt!
SZKIZOFRÉNIA
egyre butulok –
rám szakadnak terhükkel
már a nappalok...
ÚTRAVALÓ
két csók és kenyér –
hiányukban életed
meglásd, mennyit ér...
LEHETŐSÉG
- Gyopinak –
döntsd el még egyszer:
a felhőből esőcsepp,
vagy villám leszel!
Sz.Orosz Mihály: Ha újra
Újra a csillagokba nézel,
körül már ősz ring halk zenével,
talán még mirólunk emlékszel.....
bár sohasem felejtenél el.
Virágok nem nyílnak, már ősz van
és halkan csordogál a forrás,
vizét mint ontja lankadatlan
az életszomjat oltó varázs.
És én még várlak kint a réten,
mellettem halkan zúg a forrás,
vize csillogó a holdfényben....
ott ahol várlak folyton-folyvást.
Ha újra csillagokba nézel,
körül tavasz ring halk zenével,
talán még mirólunk emlékszel.....
bár sohasem felejtenél el.
Józsa Attila: A nyeregben (egyperces a kegyelemről)
Többször fordult elő velem, hogy mély sérüléseket szenvedtem azért, mert ki mertem mondani unitáriusként: nem tudom megérteni és átélni a katolikus szentségimádást, ha csak tehettem, kihagytam, emiatt megbélyegeztek adott esetben, rosszul esett, hogy a másságot nem tudták elfogadni, az ökuméniát. Közeli ismerőstől, baráttól, sőt családtagtól szenvedtem el traumákat. S akaratomon kívül okoztam én is másoknak.
Nemrég Csíksomlyón jártunk, a nyeregben, ahol sok ezer zarándok taposott ösvényeket az évek folyamán és részesült áldásban. Hihetetlen dolog történt velem, észérvekkel nem tudtam magyarázni. Mintha egész nap hatalmas vízesés közepében álltam volna csodálatos álomban, tisztára mosott a víz, testem-lelkem megszabadult minden salakanyagtól, mintha úgy másztam volna fel a Salvator kápolnához, hogy a zsebeimben, hátizsákomban cipelt képzeletbeli köveket, bűneim terhét le tudom az oltárhoz tenni s felajánlani az Úrnak...
Több százan másztunk ki a nyeregbe, a kápolna körül talpalatnyi szabad helyet alig lehetett találni
A szertartást olyan plébánosok végezték, akik lelkemhez közel álltak, felnéztem rájuk, áldást fogadtam el tőlük. A kápolnában XIX. századi festmény szakadozott vásznáról hiteles arckép nézett szembe velem: Assisi Szent Ferenc.
Mindig meg voltam győződve: nincsenek véletlenek. A hely, ahová leültem a fűbe ismerősök, barátok közé, mintha magán viselte volna sorsom jegyeit. Két lábam között képzeletemben egy kehely körvonalait láttam. Érzékszerveim hatványozottan működtek, próbáltam az árnyalatokat magamba fogadni, figyelni minden rezdülésre, hangra, színre. Először akkor döbbentem le, mikor a kehely kellős közepén virágbimbót vettem észre a fűben. Óvatosan szétnéztem, a látómezőmben hasonló nem volt, sőt semmiféle virág. Közvetlen szomszédom hátára gyönyörű barna pillangó telepedett, finoman rászóltunk: ne merjen megmozdulni... Sokáig elidőzött rajta az augusztusi alkonyatban, végtelenségnek tűntek a percek, aztán megtört a varázs, amikor egy fényképezőgép lencséje túl közel került hozzá... A lenyugvó nap korongja lassan csúszott le az ég tetejéről, arany sugarai bevilágítottak az ágak közé, megsímogatták a bimbót...
Jól estek a könnyeim a kegyelem áradásában, hangyának éreztem magam, a bűnbánatra készülő lelkek sorra térdepeltek az oltár elé, mindenki letette terhét, felajánlotta az Úrnak. A vissza-visszatérő csendben magamra tudtam figyelni, hála áradt szét bennem, mintha Isten tenyerén hordozott volna, a közösségben nem porszemnek, sziklának éreztem magam...
Perceken keresztül sírtam, tisztító érzés volt, felszabadító. Megéreztem ösztönösen: keresztény felnőtté válásomat ünnepeltem...
-VÉGE-
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)