JÓZSA
ATTILA: CSOKOR A LEGSZEBB
VERSEIMBŐL (14 VERS)
1. ARS POETICA
Ma meg kell érintened bár egy csillagot,
hogy esélyed legyen a hallhatatlansságra,
hogy gyöngyeidet ne szórd a disznók elé,
bele fetrengenek nap mint nap a sárba –
túl hirtelen se szökjél, nehogy fejedet
az ég boltjába bele verd és véres
koponyádból lassan mind kiszivárogjon
drága tudományod, a sok ezer éves –
ha szárnyalni próbálsz, a nap közelében
ne tervezzél soha magadnak utat,
a forró katlanban dícső halálodnak
hihetetlenül sok forrása fakad –
a legjobb lesz talán, ha egy folyóparton
vársz egy szomorúfűz árnyékán is túl,
a hetedik éjjel csillaghullás lesz majd:
közülük a legszebb tenyeredbe hull...
2. A SIRÁLY DALA (SZONETT) – Nekrológ SZABÓ MELINDA emlékére –
Hullócsillag voltál, talán üstökös,
lelkemhez közel tükröt Te tartottál,
a boldogság csúcsa többé nem ködös,
örökké harmatos, fehér rózsaszál...
A tarlóról behordtad szénádat már,
lelked tengerén a vihar elcsitult,
pajkosan int feléd kukoricaszár,
nem fojtogat többé füstjével a múlt –
nézd, angyalok jönnek táncolni Veled,
égszínkék pillangó pihen válladon,
mennyei tisztásról nyújtod két kezed,
bántó szavakat már nem veszel zokon
-nem kísértünk el, de itt maradsz velünk,
csended tavánál megállunk, Istenünk...
3. TÜKRÖK (rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított Verslavinájára)
TÜKRÖK 1.
A férfi ha negyven, még duzzad az izma,
csörtet és ordít, mint a sakál,
káprázatoknak fényében fürdik,
s nem fél: önmagának árnyéka már...
A férfi ha negyven, még porondon hódít,
de alkonyat szellője fúj a hegyen,
s egy napon elfogy a nagy önbizalma
s szembe néz magával: most mi legyen ?!
TÜKRÖK 2.
A nőci ha negyven és tátva a szája,
tudja általában mit akar,
villámokat szór a derűs égbolton
és utána jön a zivatar !
A nőci ha negyven, tó tiszta tükre,
szellőt se borzol, csak vágyat fakaszt,
még nem zörög hosszan az őszi erdőben
lába nyomában a haraszt...
A nőci ha negyven, még zamatos ajka,
virágos réten ballag keresztül,
kezében hangszer s mint egy égi jelre
szemét lehúnyva hegedül !
4. A KÉT SÁNTA BALLADÁJA (PARA OLGA magyartanárnőnek, az én legjobb szentgyörgyi Barátomnak ajánlom sok szeretettel számtalan sétánk emlékére, melyet a Parnasszus hegyéről lefelé jövet megtettünk együtt...)
Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó barát, rokon,
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...
Az egyik túl nagy orrú és gyűlnek évei,
a jobb lábára sántít többnyire, sokat,
benne lecsapódnak a lét rezdülései
és képes meglátni az árnyalatokat.
A másik vérszegény is, de lelke tiszta bor,
szavai gyöngyszemek a világ asztalára,
evezős csónakban, mit szél már nem sodor,
áldozatos munkájának szeretet az ára.
Az egyik örvend, ha lát egy napfelkeltét,
világmegváltó álmai kihúnynak sorban,
mint erdőtüzek, ha megérik az estét -
s villan a szeme, ha virágot lát a porban.
A másik jóságából köt naponta csokrot,
bár nehezen indul minden reggel napja,
megtisztít a gaztól sok lelket és bokrot,
s munkája gyümölcsét sorra vissza kapja.
Egyik belefáradt a kor sebét kötözni
és beszűkűlt számára a látóhatár,
jaj, lát a rétje fölött keselyűt körözni,
este virághagymáit számolgatja már...
Olyankor a másik forrás lesz egy szóra
és megmutatja neki a felkelő napot,
s az élet súlya is már enyhűl virradóra,
ismét egy kihívásnak emel kalapot !
Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó barát, rokon,
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket !
5. ATTILA KIRÁLYRÓL VALÓ ÉNEK (rövid eposz)
Volt egyszer rég Hunniában, hol sírnak még a fák,
egy nagy király, dícső, híres, Attilának hívták,
szerette a népe nagyon, bár félelmetes volt,
reszketett az ellenség is, ha feljött már a hold.
Tűzbe-vízbe mentek érte a hős hazafiak,
nevét visszhanzották hegyek, az erdők és tavak,
dícső tetteit mesélte már minden krónikás,
íjaitól sokan féltek, ha jött a változás.
Híres birodalmak népe a lábánál hevert,
és virúlt már a keze alatt a mező és a kert,
messzi földről jöttek sorban eléje hódolók,
ajándékok között arany és ezüst is volt, sok....
Igen ám, de irigyei nem nyughattak már,
árulás szélében lengett a kukoricaszár,
csellel-gánccsal környékezték meg a törpe hadak,
hírnevét,hogy szerte vitték az égi madarak,
erővel le nem győzhették, csak ravaszsággal őt,
tettek róla: sose lásson már napot, felkelőt...
Sose tudjon már hét határban felharsanni kűrt,
ne lássa senki: árulója hogyan menekült...
Krimhilda, egy felesége, magyarul Ildikó
csábította el egy este, míg nádibotikó
susogta a szél dalába a fájdalmát bele,
míg a lassan ható méreg már végzett is vele...
6. HA EGYSZER A CSEND BESZÉLNI TUDNA...
(STEIGERWALD TIBOR barátomnak ajánlom szeretettel és hálával)
Ha egyszer a csend beszélni tudna,
jelezné mindig, amerre megyek,
ha besötétedve, majd az égzengésben
megmozdulnának sorjában a hegyek,
utak nyílnának a szűk zsákutcákból,
lámpával jönne egy törékeny lány,
árnyékok követnék, fiatalok, bohók,
táncra perdülne sorra mindahány –
ha egyszer a csend beszélni tudna,
halkan tenné, hogy szú a fában rág,
vízesés köszöntené reggel az erdőt,
s neveden szólítana minden virág –
fájdalmak sebei mind felszakadnának,
nem csodálkoznál, hogy eloszlik a köd,
új hídon indulnál, az alázat bőrében
és éreznéd: mindezt az Úrnak köszönöd...
Ha egyszer a csend beszélni tudna,
leltárba venné egész életed,
rácsodálkozhatnál majd az új arcodra,
tudnád, hogy a régit vissza vezeted
egy sziklabarlangba, ahol farkasok
falkába verődve vonítanak éjjel,
valaki reggelig a vészjósló hangokat,
mint virágszirmokat szórná széjjel –
ha egyszer a csend beszélni tudna,
véget vetne az őrült rohanásnak,
mécses gyúlna lábad előtt mindig,
tudnád: álmaidra valakik vigyáznak –
neked annyi dolgod lenne már csupán,
hallgasd alázattal muzsikáló hangját,
parányi fecske vinné az örömhírt
törékeny szárnyán a szivárványon át!
7. LÁZÁLOM
Félelmeid kutyái veszettül ugatnak,
talán csontot várnak a kapud előtt,
vörös az ég alja, vihar készülődik,
reszket a Teremtés utáni délelőtt –
mezítláb az utcán és rongyos ruhákban
a csuklyádba rejtőzve indulsz hangtalan
lelkiismereteddel találkozni s Isten
megszólít, hogy: Ne félj, követnek sokan !
8. DIMENZIÓK
Ujjad árnyéka
ahol véget ér,
ott kezdődik el
a szakrális tér,
bárhogy méred is,
végtelenbe fut,
elvezet hozzá
minden alagút,
csillaghullásban
ne járj magasan,
hajolj a földhöz
alázatosan,
harmatcseppekben
fürödj meg reggel,
ne húnyd be szemed,
mikor vétkezel,
s mikor bőrödbe
sok-sok tüske szúr,
mennyei hárfán
szólít meg az Úr...
9. KARÁCSONYI ÁLOM (barátomnak, LÁSZLÓ KÁROLY ny. színművésznek, PUKI BÁCSINAK ajánlom sok szeretettel és hálával, hogy élete része lehetek)
A közöny külvárosait
már belepte a dér –
két árva ujja sötétben
néhányszor összeér –
madárlábuk kékre csípte
az alattomos fagy –
álmodták: a háztetőkön
egy tündér nyomot hagy
számukra és szebb világ jön,
reggelre odaér –
szúrós kövektől kiserkent
a talpukból a vér –
mentek mégis ölelkezve,
míg fel nem kelt a nap,
hitték, hogy kiszáradt torkuk
egy csupor vizet kap –
nem kapott s egy napon látták:
egy ember integet,
kinyított egy kaput s így szólt:
„Ez egy narancs-liget !”
10. TISZTÍTÓTŰZ
Ha felemelkedhetnél lelked bugyraiból,
mint kútból, melyet megfertőzött rég a békanyál,
lassan, alázattal és bűnbánatot tartva,
hogy meglásd: az Úr életedre kegyelmet szitál –
a sötétség mélyén
kis, törött szárnyú madár
módjára húzódtál meg egy hűvös, száraz helyen,
vártad, hogy a légvárakba élet költözzön,
sok út vezessen arra s mind kikövezve legyen –
s talán sohasem láttad a felkelő napot,
hisz megkötözve tartott a saját önteltséged,
és hitted, hogy pecsétként lázas homlokodon
a nagy lángelmék csillagának jelét viseled –
de közben a ruhád is szakadt volt és sáros,
a bűnöknek bogáncsai rakódtak rá végig,
elfojtott sikoltásod sok-sok téli estén
mint egy leégett ház füstje, szállott fel az égig –
ha letérdelnél egyszer a kút fenekére
és eljátszanád egy percig, hogy világtalan vagy,
míg a két talpadtól a fejed tetejéig
átjár többször,mint huzat és kékre csíp a fagy –
és úgy éreznéd magad, mint a sivatagban
a beduin, ki hónapokig szólni nem tudott,
míg valahol egyszer, a világ másik sarkán,
mint angyalok kórusában hallatszik egy fagott –
csak meglátnád: az úton az Úr közeledik
és fényesség lengi be majd az egész vidéket,
sokan baktatnak feléje, lóháton, gyalog,
Te meghallod egyszer: a neveden szólít Téged –
ha lassan, alázattal bűnbánatot tartasz,
majd meglátod: az életedre kegyelmet szitál,
ha fel tudsz emelkedni lelked bugyraiból,
mint kútból, melyet megfertőzött rég a békanyál...
11. HIÁBAVALÓSÁG
Ha nem létezne az okos-telefon,
már nem volna bűn és sár és trágyalé
és nem volna minden utcasarkon ház,
ahonnan csak kimehetünk, soha bé –
nem volna a földnek fele sivatag
s nem volna annyi időzített bomba,
nem volna annyi felégetett erdő
s annyi ganajtúró bogár, otromba –
ha nem létezne az okos-telefon,
fényesebb volna talán minden csillag,
még láthatnánk lelki szemeink előtt
alkonyi tájban, amint a nyáj ballag...
12. RIADÓ (szonett)
A Semmilyen Évszak emberei már
rozsdás vasakat húznak egy szekéren,
kiszáradt kutakkal érkezik a nyár,
s ők fejlesütve jönnek, falfehéren –
mások rollerrel száguldanak végig
káprázatoktól csillogó aszfalton,
csak izzadtságuk száll már fel az égig
-csónak vár rájuk egy távoli parton...
Szembe megyek velük s szinte ordítok,
segély-kiáltásra fülük rég süket
s útszéli, poros csipkebogyó bokrok
fogadják csupán a köszönésüket
-teherautókkal páncélt küldenek
a Semmilyen Évszak embereinek !
13. KEGYELEM (szonett)
Mint a futótűz, terjed már a járvány,
boldog-boldogtalant lassan eltemet,
rácsok mögül futva láttam a járdán
ki tudja, hányadik madár-tetemet –
toll volt mellette s pálcához kötözték
a kegyelet jelét: két szál ibolyát,
harmatos fűben reszketett a vidék,
csak az eget néztem könnyeimen át –
még nem fogtam fel: fojtó életünknek
a diszletei váltakoznak mindig,
s titokban mégis apró csodák jönnek
és mutatják az utat, fel az égig –
én hála-verst szavalnék el halkan
egy szomorúfűz hűvös árnyékában...
14. FELÉD FORDÍTOM ARCOMAT... (Egy másfajta irodalmi önéletrajz)
Feléd fordítom arcomat
kedves Olvasó és hangom
mindegyik színe hív, kutat:
nem enged még megalkudnom.
Én SZONETTBEN gondolkodom
és csak HAIKUKBAN sírok,
a VERS úgy hull rám, mint korom,
s hogy miért van ez, örök titok –
a HUMORESZKET kedvelem
s EPIGRAMMÁKBAN nevetek,
hiszem: nem ér veszedelem,
derűlnék sokat, Veletek !
Társadalmi fonákságot
-bármit mond is erre Róza –
csak egy műfajom hordozott:
csupán az EGYPERCES PRÓZA.
Híd-építő szándékomban
nem segíthetett soha más,
csak esténként, nagy titokban
még egy-két új
MŰFORDÍTÁS...
Az élet sötét zúgait
(mondta egyszer régen Bella)
bemutatja s tán boldogít
a mindent átfogó NOVELLA.
S hogy az élet halál-komoly
s az Úr mindennek határt szab,
de van benne egy-két sikoly:
hát erről szól a SZÍNDARAB.
Tündér-világ is kell nékünk,
szebbet már ennél ne keress,
S MESE is kell
- menedékünk –
és kell még sok-sok GYERMEKVERS!
Bűntől roskadó világban
-az Úr szól hozzád, Fatima! –
hogy megtérjél azon nyombn:
még kell a KÖTETLEN IMA !
S játszni is kell
még végül,
-kezem a szívemre teszem –
gombokkal, vagy gombok nélkül:
erről szól GOMBFOCIS KÖNYVEM...
S mindezt magába foglalja
s a világ felé kivetíti
regényemnek szószólója,
nem más: Johanna de Rossi...
Feléd fordítom arcomat
alázattal, halkan, csendben
és gyertyát gyújtok majd, sokat,
világ-megváltó időkben!
