2017. március 30., csütörtök

Sz.Orosz Mihály: Elment



Megy a néne és az út porába
fájó könnyei hullanak,
emlékek útján, régi világba
vissza tér, csendben, álmatag.

Már rég volt nagyon: boldogan jártak
az a fiú és ő a lány,
ahol álmaik valóra váltak
egy csillagfényes éjszakán.

Már rég volt nagyon s lábuk nyomát
elfeledte régen az út,
és hű párja elment egy éjszakán,
emléke lassan kifakult.

És megy fátyolos szemmel, álmatlan,
ballag a csendben, rőt úton.
A bús szívében, mint víz a kútban,
egyre csak nő a fájdalom.

2017. március 19., vasárnap

Steigerwald Tibor: Haiga


Sz.Orosz Mihály: Március

A magas hegyekről támad a szél,
a múló tél havát le,lehordja,
de a völgyre rátelepszik a fény
s csókot hint a néma folyóra.

A folyó partján zendül a berek
halkan nótába kezd egy víg rigó,
a szívében még vágya szendereg.
Ó jöj kedves! Itt veled volna jó.

Ha majd a csendben ránk borul az éj,
örömeink leplét ránk borítja...
újuló szerelmünk az égig ér
és lassú álom száll vágyainkra.


Március15 Uzon






2017. március 5., vasárnap

Sz.Orosz Mihály: Mennék eléd


Mennék eléd, ha jönnél énfelém,
mikor bontja bíborát a hajnal,
szeleknek szárnyán, az egek tengerén
üdvözölnélek a kelő nappal.

Mennék eléd virágzó mezőkön,
fényben éledő, árnyas fák alatt,
hol mint virág kinyílik az öröm
s a lét keserve végleg elmarad.

De nincs virág. Elárvult tereken
halovány fénnyel beborít az ég,
s a bánat a fojtó végtelenben
süllyedő hajó, úszik ég vizén.



Para Olga: Elment


Kiss Károly emlékére

se nem látott
se nem hallott

észrevétlen
úgy ott hagyott

hogy csak álltam
bénán sután

hová siet
mért halovány

szám szóra nyílt
de hangtalan

kiáltsak-e
“hová sietsz”

hová sietsz
miért sietsz

de nem szóltam
csak csodáltam

miért állok
mire várok

már a másik
Oldalon jár

és valóban
akkor tudtam

Másik partra
Más oldalra

vitte lába
vitte esze

mert ő tudta
és érezte

mennie kell
nincs más mese

nem néz jobbra
nem néz balra

mennie kell
más Oldalra

hol már nem fáj
sehol semmi

hová végül
el kell menni

fontos dolgát
bevégezte

Emlékké lesz
nemsokára

ilyenkor az
Idő drága

nem néz vissza
nem néz vissza

hová sietsz
miért sietsz

nem néz vissza
nem néz vissza

szemem mélyen
úgy beitta

hogy azóta
ha ott megyek

mindig ő is
siet siet
ketten sietünk az utcán



2017. március 1., szerda

Józsa Attila: Egyperces az otthontalanságról (édesanyámnak)

     Fénymásolt, színes képet nézek.  Nyári alkonyatba hajló falusi udvar, régi, lakatlannak tűnő kúria, a közelben patak folyhat valahol, talán egyszer kiöntött, a falakat nyaldosta az ár, még nem száradtak meg teljesen.  Az udvar kopár, köves, a ház előtt füves ösvény húzódik, a gyatra léckerítés mögött.  Határtalan csend, távol a világ zajától.  Gondolatban leülök a lépcsőre, elhatározom, körbe járom az udvart, tüzetesen megvizsgálok minden szegletet.  Nem tudom megmagyarázni, miért, belengi valami szomorúság a környéket.  Mintha kivándoroltak volna belőle az emberek...
     Ahogy ülök a lépcsőn, próbálok átnézni a kerítésen, hátha meglátok valakit, hogy érdeklődjek. Kitartóan várok, hosszú ideig nem jön senki.  Végül elfogadom: csak magamra számíthatok.  Elképzelem, a ház mögött kell lennie egy fáskamrának, fészernek, ahol barkácsolhatok, talán egy-két szerszámra is rábukkanok.  Ráférne a házra egy alapos tatarozás.  Lendületet adnak a gondolataim.
Részleteiben látom a változásokat, büszke vagyok a ház új arcára.
     Hirtelen szomorúság szellője suhint meg, elszégyellem magam, a legfontosabb dologról megfeledkeztem: az otthonosság hiányzik belőle, a lélek jelenléte... Nem riadok meg a feladattól, elhatározom, a belaposodott csatorna javításával fogom kezdeni, elhúzom az ablakokban megsárgult függönyöket.  Sorjában kinyitom, hogy a légáramlat kivigye a port.  Morzsákat szórok a párkányra, hátha galambok látogatnak meg... Felállok, hideg a kőlépcső, kinézek az útra, hallom a hazatérő tehéncsorda kolompjait. Maradnék tavaszig.  Hátha fészket raknak a fecskék az eresz
alatt...