Fénymásolt, színes képet nézek. Nyári alkonyatba hajló falusi udvar, régi, lakatlannak tűnő kúria, a közelben patak folyhat valahol, talán egyszer kiöntött, a falakat nyaldosta az ár, még nem száradtak meg teljesen. Az udvar kopár, köves, a ház előtt füves ösvény húzódik, a gyatra léckerítés mögött. Határtalan csend, távol a világ zajától. Gondolatban leülök a lépcsőre, elhatározom, körbe járom az udvart, tüzetesen megvizsgálok minden szegletet. Nem tudom megmagyarázni, miért, belengi valami szomorúság a környéket. Mintha kivándoroltak volna belőle az emberek...
Ahogy ülök a lépcsőn, próbálok átnézni a kerítésen, hátha meglátok valakit, hogy érdeklődjek. Kitartóan várok, hosszú ideig nem jön senki. Végül elfogadom: csak magamra számíthatok. Elképzelem, a ház mögött kell lennie egy fáskamrának, fészernek, ahol barkácsolhatok, talán egy-két szerszámra is rábukkanok. Ráférne a házra egy alapos tatarozás. Lendületet adnak a gondolataim.
Részleteiben látom a változásokat, büszke vagyok a ház új arcára.
Hirtelen szomorúság szellője suhint meg, elszégyellem magam, a legfontosabb dologról megfeledkeztem: az otthonosság hiányzik belőle, a lélek jelenléte... Nem riadok meg a feladattól, elhatározom, a belaposodott csatorna javításával fogom kezdeni, elhúzom az ablakokban megsárgult függönyöket. Sorjában kinyitom, hogy a légáramlat kivigye a port. Morzsákat szórok a párkányra, hátha galambok látogatnak meg... Felállok, hideg a kőlépcső, kinézek az útra, hallom a hazatérő tehéncsorda kolompjait. Maradnék tavaszig. Hátha fészket raknak a fecskék az eresz
