Csak hánykolódtam az ágyban, nem tudtam felmérni, mióta üzent hadat nekem az álom. Le voltam izzadva, minden pórusom átitatódott a történettel. Annyira felkavart a film, hogy forgolódtam egyfolytában, nem kaptam helyemet, millió kérdés zsongott bennem, ha tehettem volna, egy harmadik dimenzióba lépek, a történet kellős közepébe! Felháborodást éreztem, tudtam, hogy a film 7 Oscar díjra volt javasolva, s végül egyet sem kapott, szerettem volna a zsűri tagjait egyenként megrázni, mint egy liszteszsákot, s egy dézsa vízzel nyakon önteni. Az utóbbi hónapokban filmeket, egyáltalán művészi élményeket illetően ritkán jártam olyan szellemi magaslaton-mélységben, mint amilyenre az „Ösztön” kergetett. Anthony Hopkins amúgy is kedvenc színészeim közé tartozott, de az szerep, amit ebben a filmben alakított, hát egyszerűen hátborzongató volt, lenyűgöző! Az igazság szomját csak egyetlen, egykor a való világhoz tartozó emberéhez tudtam hasonlítani: az apám volt mindig ennyire rá kiéhezve...
Rájöttem, hogy hasztalanul próbálok elaludni, agyamban pörögtek a gondolatok, mint kaptárban a méhek rajzása előtt. Úgy pattantam ki az ágyból, mintha látomás elől menekülnék, két lépésből a fürdőszobában voltam. Megmosakodtam hideg vízzel s abban a pillanatban megvilágosodott bennem, hogyan vezessem le a feszültséget. Meg kell írnom, feltétlenül meg kell írnom, miért szerette apám a szabadságát annyira! Hogy szinte istenítette már... Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem abban a pillanatban, s úgy fogtam neki az írásnak, mintha legalább 8-1O órát aludtam volna előtte. ...Valamikor dél felé tettem le a tollat, miután a második, sőt a harmadik korrektúrát is elvégeztem.
Eszembe jutott, aznap névnapja van öreg, de örökmozgó színész barátom feleségének. Az utóbbi időben gyakran jártam hozzájuk, rendszerint jókat beszélgettünk egy pohár pálinka, vagy kávé mellett. Ő volt bizonyos írásaim első kritikusa, vagy legalábbis az elsők közül való. Vettem egy üveg tokaji bort s három szál szegfűt s túlcsorduló élménymegosztási szándékkal indultam tömbházlakásuk felé. Életem végéig hálás maradtam neki, amiért 2OO8-ban, -2O fokos, csípős hidegben elkísért engem Kolozsvárra, könyvbemutatóm alkalmával, kikérte a jogot is, hogy ő mutassa be a könyvet, vállalta értem a hosszú és fáradtságos utat, mely számomra akár a megyei kórház sürgősségi osztályán is végződhetett volna, már az induláskor.
Csapós, hideg szél fújt, szemerkélt az eső rendületlenül. A széllökések az Olt hídján annyira megerősödtek, hogy esernyőm darabokra szakadt, bármennyire próbáltam vigyázni rá, s a virágok is ugyanarra a sorsra jutottak. Még a lépcsőház bejárata előtt gondolkodtam, hogy a szemeteskukába dobjam-e őket, vagy megkegyelmezzek nekik. Mégsem vitt rá a szívem, hogy eldobjam.
Színész barátom sugárzó, pihent arccal fogadott, mint mindig, felesége is kedvesen, közvetlenül viselkedett. Másodpercek alatt otthon éreztem magam náluk. A kávé és a pohár pálinka már ott várt az asztalon. Percek múlva beleugrottam a dolgok sűrűjébe. De észrevette, hogy nagyon fáradt vagyok, a szemeimen vette észre és utalt is erre, minden különösebb bevezető nélkül.
- Igaza van, teliholdas fehér éjszakám volt. Nem sok ilyen akadt az utóbbi időben szerencsére. Az este láttam egy rendkívüli filmet, művészfilm volt s annyira felkavart, hogy éjjel fél kettőkor még nem aludtam. Mindent kipróbáltam, hogy ideiglenesen kiiktassam az élményt, de hasztalanul. Legszívesebben beléptem volna én is a történet sűrűjébe, bár nem tudom, melyik szerep illett volna rám. Megengedi, hogy elmeséljem, ha nem untatom? –kérdeztem, túlcsorduló kedvvel.
- Hát persze, meséljed csak nyugodtan. – válaszolt mosolyogva, fehér haját finom mozdulattal hátrasimította, s kényelembe helyezte magát az ágyon, feltornyozott könyvei között.
- Amerikai film volt, a címe: „Ösztön”, kedvenc színészem, Anthony Hopkins játszik benne. A mérhetetlen szabadságvágyról szólt a film, művészi mondanivalója szerint csak akkor lehetünk boldogok, ha teljes szabadságunkban azt csinálhatjuk, amit leginkább szeretünk az életben. Két idősíkú film, a főszereplő a múltban egy szakmájának ízig-vérig hódoló antropológus, aki családjával szakítva elvonul a civilizáció elől egy rhodéziai őserdőbe, a gorillák életét tanulmányozni. Idővel annyira közelkerül hozzájuk, hogy befogadják az emlősök, családtagként kezelik. Egy katonai kommandócsapat kísérletezik az őserdőben egyszer, lelőnek 2-3 gorillát, amely az útjukba tévedt, s a felbőszült antropológus egy nagy husánggal agyoncsap néhány katonát, amíg le nem ütik, s börtönbe nem hurcolják, majd sorozatgyilkosság vádjával elítélik. A börtönben hallgatást fogad a civilizációnak... De talán látta már a filmet...
- Azt hiszem, igen, valamikor nagyon régen. De szívesen megnézném ismét. Jut eszembe, néhány évvel ezelőtt sikerült valóra váltanom egy nagyon régi, művészi álmomat: ellátogattam a csíkszeredai börtönbe, az ottani rabokkal beszélgetni. Már hosszú évek óta foglalkoztatnak a csonkán maradt sorsok... – fordult hozzám, s szemeiben fiatalos tüzet láttam csillanni.
- Csonka sorsok, csonka virágok. Valamilyen kapcsolatban lehetnek egymással... Kérem, ne haragudjon rám, amiért törött virágokat tudtam csak hozni, az Olt hídján képtelen voltam megvédeni őket az erős széllökésektől. ...
- Számomra csonkán is értékesek, mert te hoztad őket... - mosolygott, s már fűzte tovább a történetet. – Mindig is érdekelt, az embereknek hol bicsaklik meg az élete, s hogy tudom, ami a legnehezebb valamivel megérinteni azt az embert, aki börtönbe jutott. Mit jelent számára egy vers, egy ének, egy színházi kuplé, egyáltalán, hogy emberszámba veszik őket, a velük való kommunikáció labirintusát kerestem. Hét évvel ezelőtt Csíksomlyón voltam a Kegytemplomban, a pünkösdi búcsú alkalmával, egy börtönlelkész prédikációját hallgattam. Arról beszélt, mekkora felelősség hárul az emberekre azokkal szemben, akik igénylik a szeretetet, de nem kapják meg. Éreztem, hogy ő lesz az a híd, amelyiken keresztül bejuthatok majd a börtönbe. Néhány hónapnak kellett eltelnie, novemberben került sor erre. Én is vásároltam három szál szegfűt, ugyanilyen zord idő volt akkor is, mint ma, én is három csonka virággal léptem be a börtön kapuján a börtönlelkész társaságában. Izgatott voltam, remegett minden tagom, de próbáltam palástolni, több-kevesebb sikerrel. A börtönudvarról, magáról az épületről nem sok emlékem van, szürke, személytelen világ, rideg folyosók, a csend pattanásig feszülő húrjai. ...Az arcokat azonban nem tudom elfelejteni: alázat, megbánás, dac, felháborodás, kíváncsiság, őrület, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, bosszú, félelem s megannyi más érzés volt olvasható rajtuk. – barátom szünetet tartott néhány másodpercig, megtörölte verejtékező homlokát.
- Lehet, hogy nekem nem lett volna bátorságom közéjük menni. – jegyeztem meg óvatosan.
- Egész úton gondolkodtam, mit is mondok majd nekik először. A három csonka virágot használtam segítségnek. S a végén megrendítő élményben volt részem, ők szolgáltatták az élményt: egy pásztorjátékot adtak elő, melyet a börtönlelkész tanított be nekik karácsonyra. Képtelen voltam a könnyeimet visszatartani... – fejezte be a történetet.
Néhány másodpercig csak ízlelgettem a mondatokat, mint déligyümölcsöt, melyet ritkán eszik az ember. Csodálni tudtam bátorságáért, hivatástudatáért.
- Meggyőződésem, hogy ugyanolyan erős volt a szabadságvágyuk, mint a filmben szereplő antropológusnak. S ugyanolyan erős, mint az apámnak, Isten nyugtassa.
Láttam, hogy megcsillan a szeme, egész lényével felém fordult.
-Ezt honnan tudod? Sose beszéltél még erről...
Válasz helyett elővettem azt a kinyújtott tenyérnyi, vastag, zöld színű zsákanyagból varrott, hímzett vászontarisznyát, melyet apám a feketehalmi börtönben saját kezével készített, valamikor az 195O-es évek végén, mielőtt én még megszülettem volna. Nem sok embernek beszéltem erről eddig, de valójában soha nem szégyelltem, hogy apám börtönben ült, mert az igazságtalanság vetette tömlöcbe, amely ellen mindig is harcolt.
-Nézze meg kérem ezt a tarisznyát figyelmesen. Az apám készítette, varrta, hímezte saját kezével a feketehalmi börtönben, ahová egy kocsmai verekedés után került, teljesen ártatlanul, valamikor az 195O-es évek végén. Még valamikor a születésem előtt. Útravalónak szánta, hogy feltarisznyálhassa, a megfelelő időben még meg nem született gyermekét... Ma éjszaka azért nem tudtam aludni, mert felkavart a film, de az érzések kiváltották belőlem azt a történet, amellyel, úgy érzem, hosszú évek óta adósa vagyok az apámnak. Hálám és tiszteletem jeléül, annak ellenére, hogy sokat háborúztam vele. De az olvasás, a könyvek szeretetét, szabadságvágyamat tőle örököltem...
Színész barátom hosszan tanulmányozta a tarisznyát, elismerően nyilatkozott róla.
- Nagyon kíváncsi vagyok a történetre. – fordult hozzám, s szemében ismét láttam azt a határtalan szeretetet, mely évek óta ritkán előforduló lelki rokonommá tette.
Szótlanul nyújtottam át a kéziratot.
„Délutánba hajlott a nyárvégi nap, a rekkenő hőség alábbhagyott, megnőtt a levegő páratartalma. Péntek délután volt, fizetési nap. A bodfalusi cukorgyár irányából fáradt munkások siettek hazafelé izzadtan, mocskos munkaruhában, gumicsizmában. Ki biciklivel, ki gyalog, vászon átalvetővel a vállukon. A fűrésztelep irányából is szállingóztak az emberek, nyakig porosan, de jókedvűen fütyörészve.
Volt, aki a kollektív istállói felé tartott, s a közeli barakklakásokban kapott szállást. A levegőben keveredett a fűrészpor szaga az istállók környékének sajátos bűzével, végül ebbe vegyült a hatalmas cukorrépa-daráló körüli lakótelep semmi máshoz nem hasonlítható, förtelmes szaga. De az emberek már megszokták, senkinek se volt már feltűnő.
A kukoricatábla szélén kanyargott a Barca, sekély vizében megszáradtak s összerepedeztek a kövek. Alsógatyára vetkőzött cigánygyermekek tapicskoltak a mindössze derékig érő vízben. Az őrölt maláta szaga kibírhatatlan volt, savanyú, undorító. Hazafelé tartó tehéncsorda kolompjai hallatszottak. Az utcákra, mint egy fátyol, rátelepedett a szürkület. Néha egy zsáktól púposodó kicsi szekeret toltak a malomba, mely túl volt, a Barca másik partján.
A sarki kocsmából jókedv szűrődött ki, a hangfoszlányokból nevetgélést, mámort, virtuskodó hangoskodást, sőt kornyikálást is ki lehetett venni. Az emberek letették hétköznapi gondjaikat, mint egy batyut, senki se törődött abban a pillanatban, hogy ellett-e a tehén, vagy éppen mit kell elvinnie majd a hétvégi vásárba. Az egyik törzsasztalnál homoródalmásiak ültek, 5 régi, kipróbált jó barát: Burján Gyuri, Deák Berci, Sorbán Zsiga, Bartha Gyula s Isztojka Mózsi. Csendesen iszogattak, tűzpiros arcukról ítélve már a negyedik-ötödik féldecinél tartottak. A kocsmáros arca is szinte kicsattant az egészségtől, készségesen szolgált ki mindenkit, lassan elraktározta agyában valamennyi vendégét. Az emberek szívesen tértek be hozzá, közvetlen modora volt, keresetlen, egyszerű szavakkal jutott el mindenki szívéhez, jó lelkűnek ismerték, segített is a bajba szorulókon, sőt egy-egy parázs vita hevében tudott békítő hangnemet is megütni, jó diplomata módjára, s nem utolsó sorban megértette a szegényeket, vagy azokat, akik éppen fizetés előtt tévedtek be hozzá. Hitelbe is mért ki egy-egy deci pálinkát, vastag füzetet vezetett mindenkinek a tartozásáról. Soha nem fordult elő vele, hogy az illető ne adja meg. Tisztelte is mindenki a környéken, még a szomszéd falvakból is jártak hozzá.
A kocsma nem volt túl népes, az almásiak halkan beszélgettek egy sarokasztalnál. Egy adott pillanatban Rudi, a cigányprímás lépett be, kezében szorongatta lyukas kalapját. Senki se törődött vele, bár halkan cincogtatni kezdte már hegedűjét. Nem volt már feltűnő jelenség. Gondolta, egyik-másik asztaltól egy tízes, vagy húszas belehull majd a kalapjába. ...De sokáig eredménytelenül kísérletezett. Az emberek számba se vették.
Az almásiak alaposan beszippantottak már a köményes pálinkából, de jól bírták az iramot, nem volt megzsibbadva egyikük sem. Már a vicceket is kimerítették, Sorbán Zsigára figyeltek valamennyien. Zsiga trágyahordó volt, lovasszekérrel járta egész nap a falut, vitte ki a gazdák földjére az előre leszerződött adagot. Családos volt, két kisgyerekkel áldotta meg az Úr. Nemrég egy telket vásárolt a cukorgyár közelében, azt az elmúlt hetekben kalákában elkertelték, s eljött az ideje alapot ásni, s lassan nekifogni az építkezésnek.
-Komám, számíthatsz rám, csak kihajtom a tehenet hajnalban, s jövök. Aztán legyen készenlétben a szilvapálinka, amíg a tojásrántottára sor kerül... – Mondta Isztojka Mózsi, s huncut mosoly suhant át bajusza alatt. Zsiga a többiekben sem kételkedett, remélte, hogy három nap alatt ki tudják ásni az alapot. Ha az idő nem szól bele terveikbe... Utána foghatnak neki a betonöntésnek is, ha meghozták a köveket a patakmederből. Másnap korán reggel készültek nekifogni a munkának.
Aztán a szó másfelé terelődött, arról kezdtek beszélni, kinek mikor kell csépelni. Rudi kitartóan cincogtatta hegedűjét, hirtelen Mózsi odaintette az asztalukhoz, s egy húszast csúsztatott a húrjai közé.
-Te Rudi, azt tudod-e, hogy: „Valamikor fehér rózsa volt az én virágom,/ Valamikor te voltál a kincsem, boldogságom, - De mióta a szívemet összetörted, mint egy hervadt rózsát, - Azóta csak álmaimban járok el tehozzád. – Néha-néha álmaimban fehér rózsát látok, - néha-néha álmaimban mindent megbocsájtok, - De amikor felébredek, s megtudom a gyötrő valóságot, - felzokog a lelkem mikor fehér rózsát látok...”
Fújták az almásiak, hogy kipirult az arcuk, teli tüdőből fújták, szívvel-lélekkel, lassan az egész kocsma velük énekelt, észrevétlenül a jókedv a tetőfokra hágott, szétáradt, mint a szilaj folyó, mely kiömlik a medréből, s elárasztja a szomszédos búzatáblát! Szállt a nóta, pattogzott, keringett, tűz volt benne, bánat, keserűség, s életöröm egyszerre. A legényeknek a pálinka megedzette a hangjukat, határtalan boldogság vegyült a dalolásba, az összetartozás boldogsága...
-Csend legyen, a kutyaúristenit! Ki engedte meg, hogy magyarul énekeljetek itt?! - szegezte nekik valaki a kérdést románul, a szomszéd asztalnál ülők közül.
Mintha pengével vágták volna el a lélegzeteket! Dermedtség hasított bele a levegőbe... Az almásiak annyira beleélték magukat a nótázásba, hogy nem vették észre, a kocsma másik sarkában szűrökbe öltözött bocskoros juhászok ültek, 4-5 asztalt összetoltak, hogy jobban elférjenek. Románok voltak, mócvidékiek, az Isten tudja, honnan kerültek oda.
-Kiknek képzelitek magatokat, tetves népség?! A saját országunkban idegen nyelvet kell hallgassunk ? Sérti a fülünket, halljátok? Sérti a fülünket! Világos?! Azonnal hordjátok el az irhátokat, különben szólhatunk a csendőröknek. – jött az újabb támadás, mielőtt az almásiak felocsúdhattak volna. Mintha villám csapott volna reves fába! A nyakakon kiültek az erek, az öklök összeszorultak, a szemek szikrázni kezdtek. Látták, hogy a románok tizenhaton vannak, háromszor többen mint ők. De a köményes pálinka rugóvá változtatta az izmokat, s hirtelen ki is józanodtak. Egy röpke tekintet erejéig összenéztek, aztán mindegyik megragadott egy széklábat, asztalt, vagy ami éppen a keze ügyébe került. Volt aki csupasz kézzel rontott az ellenségre. Sorbán Zsiga malomban dolgozott, a liszteszsákokat egész nap úgy dobálta a vállán, mint egy tollut. Iszonyatos mészárlás következett! Mindenki elmenekült a kocsmából, aki nem volt érintett, a kocsmáros is meglapult egy szomszédos helységben. Valaki, valamikor értesítette a csendőröket. Sok időbe telt, amíg megérkeztek. A söntés környékén üvegek halmaza állt összetörve, asztalok, székek ripityára zúzva. ...
Nem telt el egy óra a végzetes megszólalás után, s már valamennyi bocskoros juhász véresen vagy eszméletlenül hevert a földön, magatehetetlen állapotban. Előkerültek a bicskák, a kések, s nemsokára a bilincsek is... Mózsinak betört a feje, Deák Bercinek az egyik karja vérzett erősen, Barth Gyulának a két fogát kiütötték, Burján Gyurinak hatalmas kék folt éktelenkedett a bal szeme alatt, de amúgy valamennyien talpon álltak. S valamennyien lihegtek, fújtattak, mint a gőzmozdony indulás előtt. Ahogy lerogytak az asztalhoz, érezték, hogy a horgasinuk reszket, a fáradtságtól, de leginkább a rájuk szakadt felelősség súlya alatt. Senki nem mert megszólalni, döbbenten ültek, mint a villámsújtottak. Nem sok idejük volt magukba szállni, hirtelen sarkig kitárult az ajtó, egy szakasz csendőr rontott be, szuronyos puskákkal a földre szegezték őket, s mire észbekaptak volna, már bilincs kattant csuklójukon, kituszkolták őket gyorsan az ajtón, majd begyömöszölték, mint valami barmokat egy fekete autóba. Annyira se volt idejük, egy védekező szót mondjanak saját érdekükben.
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Hatalmas kiterjedésű, kopár mező vette körül a feketehalmi börtönudvart. Térdig érő bogáncs, dudva, szamártövis, gyom kúszott mindenütt. A kiszáradt, megsárgult fű régen látott kaszát utoljára. Poros, keskeny kezei út kanyargott messze, a domboldalon túlra, kocsi, vagy terepjáró ritkán fordult meg rajta. Csak a rabszállító kocsi néha, zörgő rácsaival. Mikor új rabot hoztak, vagy kiszabadult egyik-másik. ...Ez valóságos esemény volt a fegyenctelepen. A feketehalmi, bár nem tartozott az ország szigorított börtönei közé, az 195O-es évek végén elszállásolt sorozatgyilkost és közveszélyes őrültet is. 5-6 méteres szögesdrót kerítés vette körül az udvart, villanyáram volt rávezetve a biztonság kedvéért. Naponta kétszer egy-egy órát sétáltak a rabok az udvaron, szuronyospuskás katonák s beidomított farkaskutyák vigyáztak arra, nehogy kihágások történjenek a fegyelmi szabályok alól.
Magas, szürke, ódivatú épület volt a börtön, két emeletes, falairól itt-ott lepattogzott a vakolat, kikezdte őket a salétrom és a füst. A földszinten, közvetlenül a bejárat mellett az igazgatói és a közigazgatási irodák voltak, a hosszú, közös mosdó és az ebédlő. Keskeny folyosók kígyóztak minden irányba, félhomály szorult falaik közé, a magánzárkák egymás után sorakoztak, mint piaci asztalra kirakott heringek. Ezek az odúk nem egyformák voltak, egyik – másikat csak a rács választotta el a folyosótól, de voltak zárt ajtós kuckók is, feltehetőleg súlyosabb elítéltek számára. Csonkasorsok, derékba törött életutak. Elsüllyedt csónakok az élet tengerében. Megannyi homályos kérdőjel a jövő zálogának. A földszinten szállásolták el a kisebb, jelentéktelen bűntényeket elkövetőket: csalókat, sikkasztókat, tolvajokat, tömegzavargást okozókat. Az első emeleten kaptak helyet a gyilkosok, az alvilági emberek, betörők, az ú.n. kemény fickók, akiknek megkülönböztetett, szigorított figyelmet szenteltek. Válogatott börtönőrök vigyáztak rájuk, állandó felügyelettel, éjjel-nappal. Lehetetlen volt éberségüket kijátszani. A fülkék egyenként le voltak lakatolva, kis, vasrácsos ablakon kapták az ételt, nem mehettek le soha az udvarra, a közmunkában sem vehettek részt. Akárcsak a második emelet lakói, a közveszélyes őrültek... Azon az emeleten ritka volt a csend, főleg az éjszakák voltak elviselhetetlenek. A börtönőrök számára. De megszokták, mint az udvari sétáltatást naponta kétszer.
Burján Gyuri egy földszinti cellában ült a priccsen, egy repedezett asztal, egy háromlábú szék, egy mosdótál s egy lószőrből készült pokróc volt minden bútora, vagyona. Két hete zárták be s Deák Berci kivételével a többiekről semmit se tudott. Csak sejtette, hogy ők is ott vannak valahol, de fogalma se volt, melyik emeleten. Szerencséjére nyílt zárkába csukták, legalább kiláthatott a folyósóra, számolhatta a börtönőrök egyhangú lépteit, figyelhette, mikor jön a gyóntató pap, kiszámíthatta magénak az ebédidőt, beszélgethetett alkalomadtán Deák Bercivel halkan, mikor az őrök nem voltak résen. Különben a raboknak tilos volt egymással beszélgetni, nem tehették meg még a közös udvari séta ideje alatt sem.
Tudatában volt annak, hogy a kiválasztottak közé tartozik. Neki szabad volt sétálni, közmunkát végezni, látogatókat fogadni, csomagot kapni. Két nap telt el azóta, hogy Ilona utoljára ott járt. Csomagot hozott: váltó ruhát, szalonnát, kenyeret, két pakli dohányt. Az otthoniakról beszélgettek. Említette Ilona, hogy Kádár néni sokat kérdez róla, szegény öregasszony megszerette, mint tulajdon fiát. Gyuri sokat segített neki ha tehette: kicserélte a rossz zárat az ajtón, felásta kertjét, régimódi mosógépét is megjavította, disznót vágott neki télen. Küldött is az öregasszony néha kóstolót. Ilona említette, hogy Varga Vilmosék meszeltek a napokban, nekik segített takarítani. Gyuri arról faggatta feleségét, mit tud a barátairól, hol vannak, melyik emeleten, ki-ki mekkora letöltendő büntetést kapott. De Ilona nem sok jó hírrel bíztatta. Burján Gyuri agyában az is megfordult, hogy az udvari séták alkalmával egyszerűen elkerülik egymást: már sikerült megtudnia, hogy a földszint lakóit két műszakban viszik ki az udvarra, úgy is van, hogy négy különböző alkalommal,s más-más időpontban, hogy ne találkozzanak egymással. Egy fél pakli dohánya bánta meg a hírt.
Hetente háromszor ki volt iktatva a séta napi programjából, kedden, csütörtökön és szombaton közmunkára vitték a rabokat, közülük is a kiválasztottakat, azaz a földszint lakóit. De őket sem egyszerre, hogy kiiktassák teljesen a találkozás, beszélgetés lehetőségét. Ilyenkor korán reggel, kürtszóra sorakoztak az udvaron, munkaruhába öltöztették, gumicsizmát húztak s nemsokára már egyenként másztak fel a rabszállító, rozsdás teherautóra. Recsegett, ropogott, csikorgott a jármű, amíg mozgásba jött. Az öngyújtása nehezen működött, de senki se értett hozzá, hogy megjavítsa.
Nyomultak, mint a heringek a szardíniás dobozban...
Burján Gyuri szerette a páros napokat. Elhitette magával, hogy a szabadság levegőjét szívja. Brassóba vitték őket, hatalmas filmszínházat építettek, a Patria-mozit. Szerette az utcák nyüzsgését nézni, a járókelők gondtalan arcait, míg elsuhant közöttük. Egyik-másik tekintet megkísértette egy darabig. Nem irigyelte őket, tudta, valamennyi közülük cipel egy keresztet a vállán, bár nem a rabság igájában teszi ezt. Burján Gyuri meg volt győződve, hogy ő lélekben szabadabb, mint sokan az utcán látszólag gondtalanul száguldók között. Szerette nézni a gyermekeket, minden ízületével vágyott arra, hogy valamikor a saját csecsemőjét ringassa karjai között. Egy csütörtöki napon döntötte el, hogy nem fogja hiábavalóan eltékozolni azt a kevés szabadidőt, amely az alváson, a munkán, a sétákon, az utazásokon s az étkezésen túl megmaradt. Napok óta egyre többet gondolt a születendő gyermekre, s azon a csütörtöki napon fogalmazódott meg benne világosan, a célkitűzés: elhatározta, hogy batyut, kicsi tarisznyát készt a gyermeknek, sót tesz bele s egy darab kenyeret útravalónak. Fogalma se volt még, hogyan fogjon neki, mivel, milyen anyagból, s hogy egyáltalán engedélyezik-e. Aztán arra gondolt, jobb, ha nem is szól a börtönőröknek, hisz a vastag varrótűt nézhetik fegyvernek is, amellyel akár öngyilkosságot is el lehet követni... Ilonát megkéri majd, hozzon neki vászonanyagot, cérnát, varrótűt, ollót.
Fütyörészve dolgozott aznap, megsokszorozódott erővel. Az arcokat már nem látta az utcán, mechanikusan teljesítette a parancsokat, keverte a maltert, húzta fel csigán a vedret a magasba, adta a szerszámokat a munkások keze alá. Szépen beszélt mindenkivel, tisztelettudó volt, igazságos, nem szerette, ha másokat bántanak. Modora, jó magaviselete miatt kedvelték a börtönőrök is, az igazgató néha még viccelődött is vele. Bár általában rideg embernek tartották. Fullasztó meleg volt, lekerült a kabát mindenkiről, rövid ujjú ingben dolgoztak a rabok. Már a negyedik szintet építették, hatalmas állványok vették körül az épületet. Elég sűrű ritmusban kellett a malteres vödröt felhúzni. Burján Gyuri le volt izzadva rettenetesen, de fáradtságot nem érzett karjaiban. A szakaszvezető halkan osztotta az utasításokat, de nem kellett az embereket bíztatni, mindenki tudta a dolgát. Újabb gondolat villant át az agyán: eszébe jutott, hogy amikor Homoródalmásról útnak indult, kenyérkereső útra, a sok évvel ezelőtt a nyakába akasztott tarisznya aljában tenyérnyi méretű kis Biblia lapult, megboldogult édesanyjától örökölte. Őt 3 éves korában elvesztette. Elhatározta, hogy azt a Bibliát még beleteszi a vászontarisznyába, melyet majd a gyermeknek készít...
Feltétlenül helyet szorít neki. Egészen felvillanyozódott a gondolatra, kipirult az arca, madarat lehetett volna fogatni vele! Nem is vette észre, hogy repült el az idő estig.
A priccsen hevert már, nem tudott elaludni. Nem sokkal azelőtt lemosakodott a mosdótálban, tetőtől talpig. A vacsorát érintetlenül ott hagyta, árpakása volt ismét, megutálta egész életére. Egy-egy eltévedt bőrdarabka keveredett közéje. Sikerült aznap este néhány szót váltania Deák Bercivel. Jobban szerette, mint tulajdon testvérét. Berci sem tudott sokat a többiekről. Burján Gyuri aggódott, hogy milyen rettenetesen köhög Berci minden éjszaka. Mellkasa is meg volt rakódva, a naponta felmosott padlóra szégyelt köpni. Egyszer egy vacsora után említette Burján Gyurinak, hogy az ő pokróca vékonyabb a többinél, a priccsen, ahol aludt, a szalma is csak mutatóban volt. Gyuri hiába szült a börtönőröknek, fülük botját se mozdították. Deák Berci egyre sápadtabb lett, napról napra fogyott, mint a gyertyaszál. Gyuri aggódni kezdett, hogy tüdőbaj környékezte meg.
Ilona a hét végén ismét meglátogatta, nem hiányzott a csomagból a vastag, zöld színű vászonanyag, a tű, cérna, olló. Másnap este Gyuri lázasan fogott neki a munkának. Először kitervezte az egészet, megpróbálta a méretet megállapítani. Soha életében nem csinált ilyesmit. Gyertyafényénél varrt este, napokon keresztül, sokszor késő éjszakáig, ha másnap nem kellett menjenek közmunkázni. 2-3 szelet kenyér volt a napi adag, reggel és este mosogatólé ízű tea, vagy tejeskávé, árpakása viszont rogyásig, amíg az orrukon is szinte az jött ki... Húst nem sokat láttak, csak mutatóban. Gyuri minden reggel és este imádkozott, így tanította még megboldogult édesanyja.
Nagyon halványan emlékezett az arcára, néha bosszankodott, hogy mindössze egy árva fénykép maradt róla, az is elég megviselt, megsárgult, összetörött állapotban. Gyuri, mióta eszét tudta, két dologra vágyott rettenetesen: a szabadságra és a szeretetre. Az utóbbiból nem sokat kapott az életben. Gyerekkorában ütötték, verték, mint a lovat, túl korán igába fogták. Gyermekkora sem volt. Az évek múlásával egy harmadik tényező is társult a meglevő kettő mellé: az olvasás, a könyvek szeretete.
Két hét nem telt bele egészen, készen volt a tarisznyával. Egy szívet is varrt rá s nevének kezdőbetűit. Egy éve s négy hónapja volt még a szabadulásig. Aznap éjszaka Deák Berci meghalt...”
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
Számítottam arra, hogy sokáig tart az elolvasása, hoztam magamnak is olvasnivalót. Csigalassúsággal múltak a percek. Aztán, egy örökkévalóság után, megszólalt.
-Öregem, hát ez döbbenetes! Képzeletbeli utazó voltam, mindent láttam, hallottam, még a Barca folyását is, a csigán felhúzott malteres vödröt is láttam, sőt a kocsmai kép is előttem volt, s a börtöncella, szinte Deák Berci tüdőbajos köhögését is hallottam... – rövid szünetet tartott – Még el kell mesélnem neked valamit. Csíkszeredában volt a rabok között egy fiatalember, keménykötésű, magas, díjbirkózónak lehetett volna nézni. Félelmetes szemei voltak! De alig tudott megszólalni, nehezen rakta össze a szavakat. Mint a diszlexiás gyerekek. Mintha külön szülést jelentett volna minden egyes kimondott szó. A végén, miután lejárt a karácsonyi pásztorjáték próbája, fényképezésre került sor. Ekkor szólalt meg, először, határozottan: „Egy fényképet szeretnék, a pap bácsival és a színész bácsival. Én álljak középen!”
Nem volt hangom egy darabig. Csak éreztem, hogy vissza kellene menni az időben ezzel a fiúval, a valahol megbicsaklott élet gyökeréig. Talán forrást lehetne ott találni...
Hazafelé éreztem, hogy megfájdult enyhén a fejem. De vállamról hatalmas kő gördült le, s határozott lépésekkel szippantottam bele az esti levegő frissességébe.
-VÉGE-
Sepsiszentgyörgy, 2014. Vll.18-20
