2014. április 28., hétfő

Szabó Tibor: Nemzetek dala (A Tréfás írások, szellemes rigmusok c. sorozatból)


           
Legészakibb nép a norvég,
Tovább nincs. Ott már a sorvég.

De a legjobb kapus a svéd,
Mert beáll a kapuba s véd!

Aztán következik a finn,
Háza fa és nem parafin.

A rénszarvassal vértestvér a lapp,
Róluk írni kevés volna egy lap.

Nagyon szellemes népség az észt,
Hisz bőven mérték néki az észt.

Legősibb nemzet a lett,
Mert az csak úgy magától lett.

Erős, harcos nép a litván,
Csak a vezetőjük hitvány.

Jó matematikus az orosz:
Összead, kivon, oszt és szoroz.

Nagyon ideges az ukrán,
Nem jó emelni a cukrán!

Hogyha lóra ül a lengyel,
Lába alatt legyen kengyel.

Lovagolni van a szlovák,
Mégis keresi a lovát.

Nagyon jó költő a tóth,
Össze illeszti a szót.

Minden nő szép, de legszebb a cseh,
Megölelném, biz, istenuccse!

Jó ember ismerő a német,
Leleplezi hamar a kémet.

Kissé hűvös nemzet a dán,
Mivelhogy nem mohamedán.

Befogadó nép a holland,
Király lenne náluk Roland.

Nagyhatalom a francia,
Van is erre garancia.

Hogy meleg vérű nép az olasz?
Hát jobb, ha erről nem is szólasz!

Aztán ott van még a spanyol,
Heves és mindent elnagyol.

Szorgalmas munkás a katalán,
Mindig van kenyér az asztalán.

Őszintén szól hozzá a baszk,
Arcát nem takarja a maszk.

Expresszív nagyon a portugál,
Hogyha örül ő mindig ugrál!

Nagy nőcsábász a portugál,
Mindig egy másik nővel hál!

Muzikális nép az angol,
Bárkivel ő összehangol.

Vigyáz a zsebére a skót,
Nem szórja a szélnek a sót!

Se nem nagy, se nem számos az ír,
Mégis néha történelmet ír.

Tüzes, vagy volt régen a magyar,
Csak hiányzott róla az agyar!

Gyorsan szalad ám a román,
Halad is a mások nyomán!

Nagyon jól harcolt a szlovén,
Nem esett csorba a nevén.

Ha kirándulni megy a horvát,
Aprópénzt ő soha nem vált.

Megszaporodott a bosnyák,
Többen vannak, mint a hangyák!

Nem szorul másra az albán,
Megáll ő a saját talpán.

Filozófus nép a görög,
Zeuszt látja, mikor dörög.

Szalonképes nyelv a bulgár,
Nyelvezete sosem vulgár.

Megtanított minket a török,
Hogy Allah egy és mindig örök!

Arra oktatja fiát a kurd:
- Az életed, fiam el ne kúrd!

A pénzzel jól bánik a héber,
Mert mindig szemfüles és éber.

Mérgelődik ám a grúz,
Mert az öszvére nem húz.

Nem megy fürödni az örmény,
Nehogy elvigye az örvény!

Szereti nőjét az azeri,
Ezért minden este megveri.

Jól érzi magát a kazah,
Nem akar még menni haza.

A kocsmába beszól az üzbég:
- Jól érzem magam, el ne űzz még!

A perzsák bejöttek Iránból,
Csak nem tudtuk, melyik irányból!

Bátor ember a talibán,
Nem tojik be egy galibán.

Halott tisztelő a hindi,
Hamvát a Gangeszbe hinti.

Szakálas, turbános a szikh,
És italt soha nem iszik.

Dél-indiai a kerala,
Művészetük régen nagy vala.

Északi, pedig a bengál,
Benáreszben vígan ágál.

Csodálkozik a szingaléz:
Mért van előtte kertes léc?

Nepálba lakik a magar,
De nem rokona a magyar!

A bhotia országa Bhután,
S ő sem akar meghalni bután!

A boltban fellázadt a thai:
„Hisz ez a kenyér nem a mai!”

Kambodzsai a vörös khmer,
Megtenni ő bármit megmer!

Hogy milyen népet tart Vietnám?
Ha akarnám el is mondhatnám!

Na, milyen nemzetség a maláj?
Háromból egyet el kell találj!

Szemfüles nép az indonéz:
Szólítod, s rögvest idenéz!

Ügyes földműves a japán,
Keze nem fárad a kapán.

Kínában terem a mandarin,
Csak ott nem gyümölcs a mandarin!

Napszámost számlál a kínai:
Ki volt a tegnapi s ki mai?

Fennsíkon lakik a tibeti,
És a lámaizmust követi.

Messze kalandozott a tatár,
Mert nem tudta, hogy hol a határ!

És meddig mentek a mongolok?
Jobb, ha erre nem is gondolok!

Állítólag, kihalt az oszttyák,
Néki a lapot már nem osztják!

Szereti a csajt a csecsen,
Keze mindig ott a csecsen!

Azt mondja nékem az eszkimó:
„Iglunak nem jó a mai hó.”

Hatalmas ország kanada,
Lakatlan is a harmada.
Ottan él, vagy hal az irokéz,
Őróla ír most az író kéz.

Őseit áldja az indián,
Nem töri fejét a családfán.

Manitu-ba hisz az indián,
Amulettet hordoz a nyakán.

Harcba száll bátran a navajó,
Hiszen a törzsnek a java jó.

Kezét nyújtja feléd a komancs:
- Nesze koma, itt van a jó mancs!

Amerindián az apacs,
Kedvenc virága a pipacs.

Nem tart edényt a dakota,
Nem kell néki a zakota!

A másik kemény törzs a sziú,
Derekukon ott lóg a szijjú.

Siránkozik a kis kikapuk:
- Sajnos én otthon ma kikapok.

Nincs miért evődj e logikán:
Meghalt az utolsó mohikán!

Örvendeznek nagyon a juték:
„Hálistennek, hogy ide juték!”

Földműves lett az atakapa,
Tomahawk nem kell: ott a kapa!

Fölkapja fejét csikeszó:
Valahol hallszik a csirkeszó!

Gyorsan szalad már a soson,
Lábán ott a gumisoson.

Nem tátja száját a soson,
Minél hamarabb eloson.

Dicsekedik a kis hopi:
- Milyen finom ez a Ropi!

Kemény harcos lett a csejenn,
Nem potyára nőtt fel tejen!

Visszakérdez a miami:
- Mit mondtál nékem? Mi a? Mi?

Békétlenkedik a cherokee:
-Kezdje immár el valaki!

Szereti a lányt a delavár,
Ha kell, hát egész nap rea vár!

Nem hord tollat már a tolték,
Pedig rajta régen volt ék.

Ha kölcsön ad néked az azték,
Nem tűri azt, ha van halaszték!

Nem fogyaszt italt a maya,
Fáj néki tőle a mája.

Nem szerzetes a kecsua,
Nem kell néki a kis csuha.

Keverék népség a mulatt,
De ettől ő vígan mulat!

A másik keverék a kreol,
Adóssága nincsen sehol!

Virilis férfi az arab,
Felesége van hat darab.

Ősrégi keresztény a kopt,
Sajnos, kevesen vannak most.

Jogot követel a berber,
Azt mondja, hogy: ő is ember!

Vígan ugrál most az eve,
Mert egy tányér levest eve.

Siránkozik a bariba:
- Kéne alám egy paripa!

Büszkélkedik a joruba:
Cipőbe jár, s nem saruba!

A bantuknak hazája Kongó,
S a kamrájuk belülről kongó!

Afrikai nép a gola,
Kedvenc italuk a cola.

Arról beszél a hottentotta:
A jövőt régen megálmodta.

Nem búslakodik a busman,
Felesége néki húsz van!

Tegnap megnősült a zulu,
Felesége lett a Lulu.

Nem mer zenélni a búr,
Fél, hogy elszakad a húr!

Madagaszkári a malagas,
Az asszonya pedig valagas!

Mikor harcol az ausztrál,
Mint a kenguru, úgy ugrál.

Ha cigire gyújt az ausztrál,
Előtte van a hamustál.

Totembe hisz a pápua,
Van néki mindig tabuja.

Sóhajtozik a bislama:
„Jó volna most egy birsalma!”

2014. április 25., péntek

Józsa Attila: Tengerparti elégia

kagylóba zárt lelked hallgatom hosszan,
susog mint a mezőn friss tavaszi szél,
rejtelmeibe néha beleroppan,
mennyei hárfán maga Isten zenél –

s a homok perzsel, talpam hólyagos már,
a sirályoknak hangja elnyom téged,
dörömbölést hallok, elmém figyel, bár:
a rég elrabolt hitet vissza kéred –

tenyeremben a kagyló, mint egy fészek
megtelik élettel s tán beszélni kezd,
bódító mámor – lelkem szinte részeg,

új íz van a számban: friss szőlőgerezd…
- meleged érzem s kétségek gyötörnek:
félek, egy napom talán  összetörlek.

2014. április 16., szerda

Steigerwald Tibor: Sugallat





…minden falevél egy csoda, minden történés egy állapot. Egyszerre mintha minden sóhajtozna, magához hívna. A szépség sohasem született, sohasem enyészik el. A formák varázslatos tánca az elfogadás szenvedélyeit fokozza. A lenge őszi szél a változás történetét meséli az örökkévaló megsejtésére.

Minden állapot a hazatérés reménye…

Józsa Attila: Ars poetica

A boldogság üveghegye felé
Roskadozó lábakkal, homokban megyek,
Isten tenyerébe vesz, amikor úgy érzem
Szinte rám szakadnak már a fellegek.

Józsa Attila: Közelkép – XXI. század

Az elidegenedés őserdejében
Nézd, mászik a fűben egy szentjánosbogár,
Fényéből Isten mennyei szövőszékén
A hajléktalanoknak takarót sző már…

Író - olvasó találkozó Cseke Gábor közíróval





2014. március 29 - én a sepsiszentgyörgyi Parnasszus Irodalmi Önképzőkör vendége volt Cseke Gábor közíró. Köszönjük a felemelő és megvilágosító gondolatokat.

http://www.hirmondo.ro/web/index.php/ajanlo/54320-mkedvel-alkotkrl.html



Józsa Attila: Örökmécses

Az Úr arca ott van
Az esőfüggönyön túl,
Ahol a szárnyalásod
A földig leborul,

Ahol a lelked tükre
Még oly tisztán ragyog,
Ő gyöngyvirágillattal 
Leng be és mosolyog.

Műhelymunka




A fenti fotókon Kusztos András és Ruszka Zsolt írók olvasnak föl írásaikból.

Józsa Attila: Lengőhídon

mióta egyszer megálmodott,
az Isten szeme mindig ki van nyitva
s mi felvértezett rejtelmekkel állunk
az élet s halál sorompói közé beszorítva…

Egy falatnyi Erdély című antológia bemutatása


A sepsiszentgyörgyi irodalmi önképzőkör  2013. szeptember 28. találkozóján bemutatták az Egy falatnyi Erdély című antológiát, amelyben a kör három tagjának, Ruszka Zsoltnak, M. Simon Katalinnak, és Szente Csaba Jánosnak is megjelentek írásai. 

Józsa Attila: Ars poetica

ki télen próbál felmászni a parnasszus hegyére
vasmacskák és kötélhágcsó nélkül,
a hiábavalóságba gyökeret ereszt
és öndícséretébe belekékül!

Meghívott dr.Tapodi Zsuzsa


A Parnasszus irodalmi önképzőkör 2013. októberi meghívottja dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia EMTE  Gazdasági és Humántudományok Kara Humántudományok Tanszékének vezetője, kortárs, posztmodern erdélyi irodalomról tartott előadást.

Steigerwald Tibor: Áldás


Önmagamban álmodozva,
Meghasonlottan.
A végtelen mámorában elveszve egyedül,
Kérdések áradata közt.
Megkerestél.
Megérintettél, simogattál, karon fogtál.
Kérdéseimre feleletet,
Vágyaimnak tiszta célt adtál.
Szárnyaiddal magasba emeltél.
Mézed illatával megkentél,
Csókod harmatával megleptél.
Szentlelkeddel fölkentél.

Józsa Attila: Útravaló (Szonett)


Én hang vagyok az Isten hangszerében,
Madárba beoltott félénk, árva jel,
Lekaszált mező hosszában – széltében,
Egy hálaének, mit magaddal viszel.

Én hang vagyok, melyet felkap majd a szél,
Szűk faodúkban, sziklák között élek,
Nem osztódom szét, ha eljön majd a tél,
S bár foszlányokra szaggatva a lélek

Nem ver hídat közted s köztem egy napon
És nem szólal meg Isten hangja bennem,
S habár nem hallasz már, látsz egy honlapon,

Csak érzed majd, hogy mit kell érted tennem,
- Ha nincs kinek sikoltsál feketében,
Én hang vagyok az Isten hangszerében!

Ruszka Zsolt: Egyperces a halálról

Eltemettük.  Az udvaron lévő meggyfa tövébe. Kicsi teste volt, a tenyerembe tartottam, éreztem a melegét. A kisfiam szemébe könnyek gyültek, szégyelt sírni, őt is megfertőzte már a körülöttünk lévő művilág. Én nem sírtam, sokféle érzés kavargott bennem. Amíg kiástam a gödröt, arra gondoltam, más madár képébe, ide fog szállni a fára, így hírdetve az élet diadalát a halál fölött.  Óvatosan kézbe vettem, mintha egy ereklyét fogtam volna, belehelyeztem a gödörbe, elbúcsúztam tőle azzal betemettem. Nehéz szívvel mentünk be a házba. Nem volt kedvünk beszélgetni. A feleségem szemébe is könnyek csillogtak, megrendült. Mint jómagam. Csendesen vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk.  Az óra ketyegése jelezte, ha akarjuk, ha nem, mi is arrafele tartunk amerre a papagály.  

Ruszka Zsolt és Józsa Attila


2013. február 23.-án  Ruszka Zsolt író, költő mutatkozott be.

2014. április 5., szombat

Ruszka Zsolt: Az én otthonom


Képes vagy rá? Fer- Kai rajzához


Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, minthogy lángra lobbanjon. (LK. 12, 49.)

Nem, nem, nem, százszoros nem...
Élni akarok!!!!
Félek, ha a tűzhöz közel kerülök...
elolvadok.

De minden hiába, ég már a tűz,
Fénye  melege elér, magához húz.
Feladom, meghalok, rendben jövök...
Nem vagyok többé csintalan kölyök

Ott van nekem az igazi hazám,
Ott, ahová éppen a főnixmadár száll.
Fénygolyó tűzláng itt vagyok.

Legyen meg nekem a te akaratod.

Ruszka Zsolt: Színpad


Haiku Eliza Beth Szürkeállomány című képe mellé.

Bárányfelhők. Hol 
van már a tavalyi nyár?
Szél szülte formák.

Ruszka Zsolt: Esküvő


Haiku Fer-Kai Öskü című képe mellé.


Hegy tetején lám.
Keringőző pár. Gyertyát
tart maga a fény.

2014. április 4., péntek

Szabó Tibor: Prométheusz szenvedése

Sziklához láncolva állok kimerülten,
A halál igen, de a sors nem került el
Mert a Moirák keze tovább fonja a sors fonalát,
De én tudom mi dönti meg Zeusz önkényuralmát.
Ó, halhatatlanság! Mily kín ez most nékem!
Meghalni szeretnék, de nem így íratott meg régen.
Szenvednem kell és kínlódnom végtelen napokat,
Bűnhődnöm kell így fizetik az isteni jóságomat.
Mert végtére is mi a vétkem nékem,
Amitől ily keserves a szenvedésem?
Tüzet loptam az istenektől, leloptam az embernek,
Tüzet adtam barlangjuknak, tüzet a szívüknek,
Értelmet gyújtottam a fejükben, elméjükben,
Különböző mesterséget, eszközöket adtam a kezükbe.
Megszántam az emberi fajt, mert oly esetlen,
A sors meg az önző istenek kezében.
Melléjük álltam, pártjukat fogtam, gyámolítottam szegény fajtát,
És ezzel magamra vontam az isten-zsarnok haragját!
Megbilincselt, idekötött Hephaisztosz keze által
Így kell neked!-mondta, ha az embereket megsajnáltad!
El akarta pusztítani az embereket a földről,
Minden isten helyeselte, de én írtózok az önkénytől,
Ellenszegültem és lásd, itt az eredmény:
Itt állok láncba verve és látszólag nincs remény.
De nekem is van ellene egy eszközöm,
Tudom a jövőjét, de ezt most véle nem közlöm,
Hisz nem véletlen a nevem „előrelátó”,
Ezért vagyok számára irigylésre méltó!
Igen, tudom, hogy mi dönti meg hatalmát:
Ha nőül veszi Thetisz, Néreusz leányát!
Mert Thetisz sokkal dicsőbb fiat szűlt az apjánál,
És még Zeusz sem kivétel ennél a jóslatnál.
A végzet az hajthatatlan és mindenkit elér,
Isten és embert egyformán nem kímél.
Hajthatatlan vagyok én is, akár csak a végzet
Titkom nem árulom el, bárhogyan is késztet.
Pedig már a Tartaroszt is megjártam miatta,
Mert villámával a sziklára sújtott és a sötétbe zuhantam.
-          Fel sem jössz te onnan, mondta átkozva,
Míg egy halhatatlan a halált meg nem kívánja!
Hosszú idők múlva jöttem fel a napvilágra,
Mert Kheirón, a kentaur a halált megkívánta.
Szegény Kheirón Heráklésztól halálos sebet kapott,
A seb gyógyíthatatlan volt, de ő meg nem halhatott,
Szörnyű fájdalmak gyötörték és a halált kívánta,
Cserélj Prométheusszal, Zeusz azt ajánlotta.
Így aztán újra itt vagyok, még mindig leláncolva
És ráadásul a májam egy sas mindig felfalja.
De boldogok lehetnek az emberi fajzatok,
Hisz jó vigaszuk, hogy nem halhatatlanok.
Ha szenvednek is, de a remény célba talál,
Mert szenvedésük véges: egyszer jön a halál!
Én meg állok itten magatehetetlenül,
Senki nem vigasztal, társam sincs, csak egyedül
Vagyok egymagamban, nincs remény, sorsom kilátástalan,
Sajnos holnap is ez lesz, ami ma van.
Ó, sors! Ó, végzet! Aki mindenek felett uralkodol,
Irgalmazz nékem és szabadíts meg fogságomból!

Steigerwald Tibor: Deuxieme recreation de musique en Sol (Jean-Marie Leclair)

Kristálymozgó üvegekben, fejdíszemen csörgőkígyó, marja mit elfelejtettem leírni századokon át, századokon át… szellő egyenes-görbületes távlatokban kanyargó kígyó, mely előrevágtatva szárnyaidon, hol az ég tengere lágy ritmusával felfeded az égit, melyekben hangok szállnak feléd, mint egy bársonyos kéz kinyújtva, szellőn átúszva megkerüli a tested fátyolos mélységeit, elmerülve tested nektári illatában, hol a tenger habjai siratják a szépséges Aphroditét, mély álomba merülve átutazod hanglétráin fájdalmas vízesését, miközben tested Apollóni lángtól begyullad, lelked meg Dionüszosz csípős fátylát magára veszi és meg is szűnt a fájdalom, az emlékezés, csak a gyönyör kapuján haladunk át, mint egy szivárvány hálóján és újra viszontlátom szépséges tested, mely habokat szór rám, mint Szapphó költői lírája, mely folyóba lelte végzetét, hogy megszabadítson téged a bujaság ártalmas virágától, hogy újból felismerd egy újabb legenda születését, hol újabb ritmusokat álmodnak, hogy lelked rezdülését meglengessék, mivel te vagy egy álom középpontja, mely örökké sugározni fog és fényleni álmon túl.

Ruszka Zsolt: Karácsonyi gondolatok egy koldustól

Ez a novella egy tizenkét ciklusból álló novella füzér első novellája. Meghívom az olvasót, ismerkedjünk meg egy koldussal, és kövessük öt egy éven át, ismerkedjünk meg vele és gondolataival.

Karácsony este volt. Lassan lecsendesedett minden, elült a zaj, csend szállt le a kisvárosra. Mindenki igyekezett haza, hogy szerettei, családja körében ünnepelje a karácsonyt. Én is hazafele tartottam, de elhaladva a városi parkban levő kis tó mellett, támadt egy ötletem. Gondoltam készítek egy képet a szép téli tájról a befagyott tavacskáról. Sietve előkaptam a gépemet, és átmenve a kis hídon, éppen fényképezni akartam, amikor egy furcsa jelenségre lettem figyelmes. Valaki, vagy valami, ült egy fa tövében a tó partján. Sötét volt már, ezért nem láttam tisztán ki, vagy mi lehet az. Elijeszteni sem szerettem volna, tanácstalanul álltam, nem tudom mire vártam, már éppen észrevétlenül meg akartam közelíteni, amikor gyufa lobbant, majd egy kis füst jelezte, hogy valaki épp cigarettára gyújtott. A gyufa lángjának fényében pedig megláttam, ki is az, aki a fa tövében ül, egy koldus. Szakadt és mocskos kabát volt rajta, fején egy régifajta kucsma, - az legalább meleg- gondoltam, és tovább fürkésztem a tekintettemmel, miközben gondolataim kavarogtak a fejemben. - Ki lehet ez az ember? - Vajon mi a neve, családja van-e, födél a feje fölött, és mit keres itt ebben az órában, amikor mindenki ünnepel? Bele szerettem volna látni a fejébe, miről is gondolkodik. Elhatároztam, csendben maradok, beosontam egy bokorba,és megfigyelem, hátha a mozdulataiból,ha lesz ilyen egyáltalán, valamit megtudok róla. Kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam.

xxx

Távoli harangszóra ébredtem, na meg a hidegre, ami körülvett. A barlang, amiben éltem hideg volt, jéghideg. A sarkában volt egy kis füzet, ebben számoltam a napokat. Megtornásztattam hideg végtagjaimat, és meggyújtottam egy gyertyát. Sok volt nekem belőle, a temetőket járva szedtem össze egy hátizsákkal, hiszen nekem ez adta a fényt is, meg a meleget is Elvettem a füzetet, és megnéztem, milyen nap is van ma. Épp december huszonnegyedike, karácsony. Egy hete nem voltam sehol, készleteim fogyóban voltak, ezért gyorsan döntöttem, bemegyek a városba hátha akad valaki, aki megszán, és kisegít. Pedig utáltam azt, amikor az emberek „sajnálatból", vagy „könyörületből", valamit adtak nekem. Elvettem mindig, viszont legszívesebben az arcukba vágtam volna,- sok képmutató. Úgysem abból éltem, amit adtak, hanem amit összeszedtem a város különböző pontjain, a szemétből. Gyorsan rendbe szedtem magam, felhúztam az ünnepi nadrágom, összesen kettő van, így az egyik ünnepi, a másik hétköznapi, elég szakadt, és büdös, de mit csináljak? Nyáron megmosom őket a közeli patakban, de télen nem tudom. Mikor elkészültem elindultam, nem lakok olyan messze a várostól, de mindig bujkálok egy darabig, ugyanis nem szeretném, ha elvinnének innen, mondjuk menhelyre, megszoktam a magányt, nincs is ennél szebb dolog a világon. Húsz éve élek itt ebben a kis barlangban, ez az otthonom, és szeretem. Volt időm megbarátkozni a magánnyal, és még más barátaim is kerültek: A szél, a föld, a fű, a csillagok, az állatok, beszélgetek velük sokat, a napot és a holdat, se hagyjam ki közülük. Érdekes dolgokat tudtam meg tőlük, bizony. Az emberek azt gondolják, ó ez egy koldus, egy semmirekellő, pedig ha tudnák mennyi bölcsességet tanultam barátaimtól, megirigyelhetnének. De a mai embert sajnos nem érdekli a bölcsesség, csak a pénz és a hatalom.
Lassan beértem a városba. Hová is menjek? - gondolkoztam egy keveset, ugyanis mostanában sok a rendőr és polgárőr, azonnal lecsapnak a magamfajtákra, igazoltatni akarnak, aztán bevisznek, rám fogják, hogy loptam, büdös vagyok, vetnek nekem egy kis ennivalót, majd elengednek, mehetek Isten hírével. - Meg ne fogjanak lopni, mert bezárnak, ezzel bocsátnak utamra. Nem akarok velük találkozni, viszont a központban lévő parkhoz szeretnék eljutni, úgy érzem, én a karácsonyt ott töltöm a park közepén, a kis tó partján, a barátaimmal Van egy bőrszivarom, egy fél éve erre az alkalomra tartogattam, most elszívom, utána körülnézek a park szemetes kukáiban, összeszedem, amire szükségem van, aztán haza és alvás.
Hamar megtettem az utat, szerencsém is volt, kevés emberrel találkoztam. Amikor a taxi állomás mellett beértem az első fák közé, felsóhajtottam, biztonságban vagyok. Elsétáltam az oroszlánok (kő) mellett és megbámultam a park közepén álló emlékművet. A tóhoz érve láttam, egy karácsonyfát díszített fel a város. Örültem neki, hiszen imádtam a karácsonyfát. Mindig a gyerekkoromat jutatja az eszembe és elrepít egy varázslatos világba. Kerestem egy helyet, egy árnyékban lévő fa tövét néztem ki, szépen leültem a hóra, megszoktam már a hideget, nem tud nekem ártani, elővettem a bőrszivaromat, de mielőtt meggyújtottam volna észrevettem, társaságom van. Valaki észrevett és figyelt. - Nem érdekel,- gondoltam,- nem megyek innen sehová! hisz nekem is karácsony van, itt akarom eltölteni. Ezért nem foglalkoztam többet az ismeretlennel, rágyújtottam a szivarra, hátradőltem és hagytam, hogy gondolataim elinduljanak az útjukra a fejemben. Régi ismerőseim ők nekem.


xxx


Az első gondolatom a szomszédságban lévő Katolikus templom felé szállt. Szép, maga az épület, de Isten nem biztos, hogy ott megtalálható. S ha ez így van, miért jár oda annyi ember?
Hallgatni a prédikációt, amit a pap mond a Bibliából? - Vagy pusztán azért, hogy más ember jónak nevezze őket? - Nem tudom, de a magány ránevelt arra, hogy ha valaki Istent keresi, annak „úttalan utakon" kell járnia. Sokszor elgondolkodtam azon, mivel én is olvasom a Bibliát, egyet elcsentem a könyvtárból még régen, vajon a pap érti, amit olvas? - a Biblia egy csodálatos könyv, de csak akkor, ha önismerettel társul, másképpen nagyon veszélyes, ezt a történelem is mutatja, jelzi. Bele sem merek gondolni, mennyi „bűnt" követtek el Isten nevében a századok során. Szegénynek volt min csodálkoznia, az Ő nevében öltek, gyilkoltak, hatalomra tettek szert és így tovább. Vele takaróztak, így leplezték aljasságaikat, s ez ma sincs másképp. Annyi változott, régen fizikai erőszakot alkalmaztak, ha más volt a véleményed, ma ezt ritkán teszik meg, vajon? De az erőszak az megvan,csak áttevődött szellemi szintre. Ma itt folyik a háború. Igaz mindig is voltak olyan emberek, mint például Assisi Ferenc, aki szembefordult a közgondolkozással és vállalta az ezzel járó kellemetlenségeket. De mikor értjük meg azt, hogy a másképp gondolkodó ember is ember és el lehet őt fogadni olyannak amilyen. Miért akarja mindig a többség egy közösségben is ráerőltetni a saját gondolkozását másra. Pedig minden embernek veleszületett joga az, hogy sajátos, egyedi módon gondolkodjon a világról és főleg Istenről, a láthatatlanról, akiről, ha őszinték akarunk lenni, semmi bizonyítékunk nincs. A létezéséről lehet beszélgetni, sőt, kell is, de vitatkozni nem érdemes, mert aki kinyitja a szemét, az látja azt, hogy a látható világ a láthatatlanból származik. Csodálatos világ vesz körül minket, sokszor érthetetlen is, de ez nem baj,hiszen miért kellene mindent megérteni? A húsz év magány megtanított arra, hogy meglássam a csodát egy virágban, egy kőben, egy fában, egy emberben. Elszomorodok sokszor, mikor látom a városban az emberek rohanását, sokszor elképzelem, mintha bekötött szemmel járnának, semmit sem látva a csodából, mely körülvesz mindnyájunkat. Csak a pénz, a pénz, a megélhetés, a bebiztosítás jár a fejükben. Dolgozni, dolgozni minél többet dolgozni,- hogy jobb legyen az élet, - mondják, és nem veszik észre, ettől az élet se jobb, se rosszabb nem lesz, viszont nekünk rámegy az egészségük, hogy mást ne mondjak. Ezért szeretem a koldus létet, még ha nehéz is néha, makkegészséges vagyok, megedzett a magány, tudom mi jó nekem, azt megeszem, nem félek attól, hogy beteg leszek, hogy a divatba jött új vírus, a H1N1 lever a lábamról. A gyógyszeripart is az emberek félelme élteti, de minek félni és mitől. A halál, az mindenkiért eljön, ha félsz, ha nem félsz. A nyugati kultúra annyira életellenes, pedig a jelszava az, hogy ő az életet védi, de ez a felszín, a mélyben ott sajnos egyéb dolgok vannak. Hiszen az életet,azt nem kell védeni, mit is tanít Jézus: Aki meg akarja menteni, védeni,ezt én tettem hozzá,az életét, az elveszíti azt. Nézzünk meg egy virágot, kibúvik a földből, megnő, kinyílik, megmutatja a szépségét, majd ha eljön az ő ideje, elhervad. Sír utána a többi virág, dehogy sír, minek. Ez az élet rendje, „meg kell dögleni egyszer", ahogy Benkő Dániel szokta mondani, és milyen igaza van. Csípem a fickót, egy bárban láttam véletlenül a tévében, amíg ittam a gyomormelegítőt.




xxx

Elfogyott a szivarom, leálltak a gondolataim. Egy kicsit meg is fáztam. Hány óra lehet? Tekintettemmel a toronyórát kerestem, de a fák eltakarták előlem. Ideje haza indulni. Lassan feltápászkodtam a földről,megmozgattam elgémberedett tagjaimat, elővettem egy rossz zsákot,ebbe fogom tenni a kincseimet,amit összeszedek a kukákból. Még egy pillantás körbe, egy rövid búcsú a helytől,s azzal irány haza. Egy hétig nem jövök be a városba.


xxx


Megijedtem, ugyanis a koldus elindult felém. Időm sem maradt arra, hogy elbújjak, vagy elsétáljak, más irányba. Igaz nem is nagyon akartam, hiszen lett volna rá időm, amíg a koldus készülődött. Jól esett itt lenni és nem is tudom mi történt velem, de mialatt a koldust figyeltem, mintha megállt volna az idő, olyan békés volt minden és csendes. Nem mozdultam hát és vártam mi fog történni. A koldus elhaladt mellettem, nem szólított meg, csak mélyen a szemembe nézett, nagy fekete szemeivel. Amíg élek nem fogom elfelejteni. Meg vártam, míg eltávolodott tőlem, majd kikecmeregtem a bokor alól és gyorsan elindultam haza. Belül pedig tudtam, a feleségem nem fog rám ismerni, mert ez a találkozás megváltoztatta az életem. Még azt is elfelejtettem, amiért megálltam, nem csináltam fotót sem. Siettem haza és tudtam ez lesz az első igazi karácsonyom. S remélem nem az utolsó.