Felsejlik előttem, mintha csak lenge fátyolon át, s ez a fátyol leheletfinom, és színes, csak csupa eleven piros, lila és rózsaszín, olyan elevenen lengeti e fátyolt most az emlékezet, mint amilyen elevenen mászkáltunk fel az istálló padlására szappanbuborékokat eregetni a legédesebb korban.
Abban a korban, amelyben még a gyermeki lélek függetlenül attól, milyen társadalmi korban él, nincs idő, tér – csak egy van: a játék.
Most e lenge fátyol félrebillen. Egy kislánykát látok a jégen. A falut átszelő patak jegén egy pirinkó szánkócskát húz, és felindul a meredek partnak. Csak nem akar ott lecsúszni? De bizony, minden baj nélkül sikerül, mert nincs is veszélyérzete, mert a szülei nem olyan túlzottan aggódó fajták, csak amilyen kemény szívós fajta általában a székelység, csak olyan lehet e csöppség, nem több két évesnél, nagyobb a pinduri szánkó, nem is igazi, de eredeti, mert az apai lelemény álmodta meg a legkisebb gyereknek, mint mesében: övé a legtöbb szeretet, a szánkó és korlátlan szabadság.
Kell-e, lehet-e ennél szebb kor? A szánkó: egy deszkadobozból átalakítva, negyven centinél nem hosszabb, de rendesen megtalpalva, csúszik is fürgén, már rengetegszer megjárta a kapuval szemközti meredek domboldalt, nem fárad, nem éhes, nem álmos, nem fázik. Melege van. Kicsi szürke posztókabátja nincs begombolva, de e szürkeség nem teszi mégsem egyhangúvá, mert a kabátot feldobja a lányka arca, mely oly piros és selymes, mint a kora hajnalban kipattanó legszebb piros rózsa.
Sehol senki. Egyedül van a jégen. Testvérei még iskolában, a többi gyerekkel. A vele egykorúak még lehet alusznak, vagy anyukájuk nem meri őket kiengedni. Mert a falu szája sohase hallgat. Most se, s az erdőre menő favágók reggel észreveszik a gyereket, akkor még nem teszik szóvá, de dél körül újra megpillantva, nem állják meg, rá ne pirítsanak „az anyura”, kissé feddőn, kissé élcelődve:
- Meg akarod fagylalni azt a gyereket?
Dehogy akarja! Minden anya a legjobbat akarja a gyerekének! (dehogy mindegyik, amelyik eldobja, stb., végig se gondolni, még az is iszonyat): legyen erős, edzett, mint az apa, kedves, szelíd, mint az igazi anyák. Nevelnek szívük minden szeretetével, ösztönösen, ezért talán a legkevésbé tévednek. Jól „be van ez is programozva”.
Be kár, hogy nem emlékezünk életünk eme legkorábbi korszakára, a legboldogabb, legédesebb gyermekkorra, csak szüleink meséiből van tudomásunk róla, amit és amennyit megemlítésre méltónak ítéltek a számunkra.
Így nem emlékezhet e lányka sem rengeteg dologra: a régi házra, a legelső szavaira, melyeket oly áhítattal lestek le az ajkáról szülei, testvérei.
Jó sora volt neki. A család legkisebb gyereke, a harmadik, amolyan „Isten adta” (be nem tervezett gyerek, csak „úgy lettek” akkoriban a kicsik, nem mint manapság. Nem várták meg, legyen kész az új ház, kocsi, netán hétvégi ház, s aztán tán jöhet a gyerek…Még szerencse, vannak kivételek, merem remélni: a többség), így elfogadták kis dilemma árán ugyan…(az anya a elindul Szentgyörgyre „eltetetni” a nem kívánt gyereket, de hogy, hogy nem, visszafordul. Talán a lelkiismerete szólal meg, a vallásossága befolyásolja vagy egyszerűen a beavatkozástól való félelem? Mindegy ma már, mi miért és hogyan volt, de talán az ilyen eseményt soha nem szabadna megtudnia a gyereknek, még akkor sem, ha olyan felhőtlenül boldog élete lett gyermekkorban, mint a kicsi hősünknek…
Hősünk még nagyon kicsi, és egyáltalán nem „hőstípus”. Félénk, kicsit visszahúzódó, amolyan „jól elvan egyedül” a játékaival. Az anyja mesélte: négy éveske volt, a mikulás hozott valamilyen kirakós játékot, a képeket kellett kiraknia, a kép alapján összeilleszteni a darabokat. Le sem tette a kezéből egész este, le sem ült, amíg mind ki nem rakta. A végén már magában sajnálta az édesanyja, miért is vette meg ezt a játékot, sajnálta szegényt, látszott rajta, bele van fáradva, a kicsi arca is gondterhelt.
Minden dolgát ilyen alapos ráfigyeléssel végezte nagyobb korában is. Mint minden gyermek sorsát, úgy ennek a kislánynak is meghatározta az a mód, ahogy és ahol a szülei éltek. A Székelyföld egyik falujában, alig hét kilométerre a megyeszékhelytől, a várostól. De akkoriban ez a távolság megfelelt több száz kilométernek, ha a szülők be is utaztak néha a városba ügyes-bajos dolgaikat intézni, nemigen vihették a gyerekeket, Talán ez a kislány mégis elvárhatta volna, hisz a szülők az átlag falusiaknál módosabbak voltak, az anyai nagyapja a falu egyik legtehetősebb embere volt, de mire ez az unokája megszületett, már kuláknak nyilváníttatott.
Szigorú, szálfaegyenes székely volt, aki nem paktált le a „hatalommal”, sértődötten, kissé félrevonultan élte le öreg napjait. A lánya a falu egyik szép lánya volt, 7 osztályt végzett, de nem került ki végül a falu határán túlra, ámbár volt magyarországi kérője, de az apa előbb meg akart bizonyosodni, milyen jövő várna a lányára; egyedül utazott el Magyarországra szétnézni, s hiába felelt meg a fiú sok szempontból: jóravaló, szemrevaló és legfőképp elég tehetős, a tanyai életet nem tudta elképzelni a lánya életteréül, de azt hiszem, még nagyobb de burkoltabb indok is lehetett: a mérhetetlen távolság… Mint ahogy a gyertyát elfújja a legkisebb szellő, úgy fújta le az apa ezt a házasságot. És akkor a lánynak mukkannia sem volt joga, bátorsága. Az esetleges belső, rejtett bánatot nem volt édesanyja, aki leolvassa az arcáról. De az is lehet, nem is lehetett olyan mély seb, talán mégis jól döntött az apa? Ki tudja? Ennyi év távolából. Abban az időben, ha a lánynak már akadt vőlegényjelöltje, nemigen táncoltatta más fiú azt a lányt, és így a szakítás után ezt a lányt sem vette fel senki táncolni. Sokáig. De egyszer mégis… A falu egyik jóval szegényebb sorban élő legénye. És a lánynak első látásra megtetszett. Házasság lett belőle, bár az apa egyáltalán nem volt elragadtatva… Pedig a fiú átlagon felüli volt, értelmes, okos, dolgos fiatalember, amilyen épp ennek a lánynak illett, aki bizony eléggé csendes, visszahúzódó, félénk természetű volt, de ha feloldódott olyan gyönyörűen ragyogtak az égszínkék szemei, mint este a sötét égen a csillagok.
A fiatalasszony alkalmazkodó természet, vállalja az egyáltalán nem könnyű életet a férje oldalán. Abban az időben, a múltban. De mikor? De minek fontos ez? A mai fiataloknak, akik meg (de inkább nem) akarják ismerni a múltat, a szüleik életét…
A kis csöppség gondtalanul növöget tehát apja, anyja, nővére és bátyja örömére. Ő a vigasz az erőt idő előtt felőrlő napi nehéz fizikai munkától megfáradt apának, aki esténként boldogan kapta ölbe, ringatta a térdén, talán mesélt is neki, de ezek nem valódi népmesék voltak, hanem a kedvenc állatairól szőtt rövid, érdekes, oktató célzatú elbeszélések, inkább félig való… Az ő lovai nem ettek parazsat, nem voltak táltosok, hanem a mezőt és erdőt járók, szénát hordtak a Peleskéről, répát a mezőről, de találkoztak néha medvével is, itt jöttek az izgalmas, érdekes fordulatok, hogyan kell megőrizni a jelenlétet, mit kell tenni, belefoglalva valódi megtörtént eseteket, de felöltöztetve, kiszínezve, kissé félelmetesen, mégis kissé tele székely furfanggal, észjárással, mert amikor már túl nagy volt a rémület a gyermekei szemében, az apa elnevette magát, jelezve, csak ugratja az apróságokat, hisz hamar jóra fordította a meseszál menetét, végül is nem ette meg a medve az embert…
Kedvenc meséje volt a kicsinek a rossz farkasról szóló. Persze, ki emlékszik valójában ezekre? Kár… De azért ez nem volt hiába, mert mélyen a tudat alatt minden elraktározódik. A gyermekkor soha vissza nem térő, és többé soha el nem érhető felhőtlen boldogsága.
