Már kilenc éves koromban verselgettem, imádva a verseket, a magyarórákat, de nem őriztem meg őket. De ma már tudom:
„Az igazi szárnyakat a szülőföld adja nekünk. Itt ábrándoztam gyermekkoromban, a repülésről álmodoztam sok évig, éjjel a sepsikőröspataki hatalmas udvaron vettem egy mély lélegzetet, és a képzelet szárnyát kiterjesztve repültem itt e csodás táj fölött, hol felhőtlen volt az ég , és felhőtlen hittel hittem a tudásban, megtapasztaltam a repülést, az élményt, a szabadságot, a vágy és az akarat egyesülve lebegett, és leírhatatlan öröm volt, ma is érzem a sugárzását a 60. születésnapomon…” (Naplómból)
Aztán a a nagy szerelmi lángolás idején már megőriztem verseim zömét, egész verseket írtam, nem gondoltam formára, semmire, csak kiírtam az érzéseim. De nagyon elszégyelltem magam, mert mindig ott dörömbölt belül az agyamban Petőfi tanítása:
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.”
Ha írtam is, ritkán, amikor már nem bírtam, kiírtam a fájdalmaim, könnyebbedett a lelkem…
A főiskolán és a 80-as évek elején csak önmagamnak írtam, terápia gyanánt, aztán 84-ben született egy hosszú vers, egész addigi életem versben, ez segélykérés volt, amelyet elküldtem az Új Életnek. Sütő Andrástól került Varró Ilonához, eljutatták Dr.Ander Zoltánhoz. Mindketten több levelet küldtek, levelek által tartották bennem a lelket. A megpróbáltatás évei 1980-tól kezdődtek. A romániai magyar tévében hallottuk Bodor Pál felhívását, hogy mentsük meg a népi értékeket, táncainkat. Szép Gyula ellátogatott hozzánk, Lelébe, megnézni a táncot, és az ő meghívására részt vettünk az értékes „zsibai” férfi tánccal- átmentve az ifjúságra- a Székelyudvarhely-i Táncháztalálkozón. De utána jött a számonkérés a szeku részéről, hagyjuk a kultúrát. Semmi sem tetszett. A megpróbáltatások évei versben , a sok igazságtalan vád, politikai ügyeket gyártottak, fűszerezve nőügyekkel. A szeku nem alszik, a férjem nem tudták megtörni, engem annál inkább. Varró Ilonával sokáig leveleztem. Ő azt válaszolta, hogy a versemből két szakaszt kitépett, mert féltett, és így adta tovább. Pedig csak az igazat írtam. Ha meglenne, dokumentumnak. Én eltéptem, sajnos. Valami ilyesmi volt az eltépett pár sor:
de fölszegem gyáva arcom,
s az igazak harcát harcolom
……………………………
…………………………..
más nem láthat, tudhat többet,
mint a Hatalmasok,Nagyok,
mert az már államvétek,
de a Maffia Ők maguk…
…………………………..
én csak kiálltam a dombtetőre
hadd sodorjon a Szél,
ha mer, ha bír…”
Akkor Ilona ezt is írta: ”Ön egy hős”, pedig dehogy voltam az, csak nem akartam, hogy igazságtalanul eltiporjanak. Szatmáron Erni Piroska elárulta, hogy miért nem képeznek pszichológusokat, hiszen a román állam ellenében kellene megvédeniük… Kitartásra nevelt, ápolta beteg lelkemet.
Aztán éltük a falusi, mindentől elzárt értelmiségi életünket, minduntalan feldúlva szeku- és nőügyekkel…
Publicisztikai írásaim álnéven születtek, amikor már nem tudtam elhallhatni a tanügyi- és egészségügyi lehetetlen helyzeteket.
Visszatérve a versekre. Később pár verset átdolgoztam, leginkább tömörítettem. Sajnálom az eltépett verseket, az addigi életem romokban 1986-ra, s a versek is eltépve. Hű tükrei voltak , hogy a politikai nyomás, az elszigetelt környezet, a meg nem értés hogyan tiporhatja el a jobb sorsra érdemeltek lelkét…
És épp ezt a hosszú Számadás című verset nem őriztem meg, eltéptem, ma sajnálom, ha meglenne, dokumentum lenne.
Az életem későbbi nehéz sorsfordulóiban Gyógyír volt az írás, Mankó, Mentőöv – ami nem volt sajnos, Drága Öcsikémnek…-
A legszörnyűbbet is kibírtam, az orvosom szerint épp az írás mentett meg a legrosszabbtól. Valóban. Hálás vagyok mégis a Sorsnak, Istennek, hogy volt Ő, a legszentebb ajándék, aki által gazdagabb, jobb, megértőbb ember lehettem halála után. Mert ma már tudom, milyen csoda az Élet, amelyet nem értékelünk eléggé , hogy volt egy csodálatos fiam, akinek a legtöbbet köszönhetek. Az ő gyermekien tiszta, példás élete, magatartása nem engedte meg, hogy a szenvedés szobrává merevedjek, ekkor már sejtettem, talán, mégis jó, hogy írok. Mert legalább utólag megfelelhetek a saját végrendeleteként értelmezhető gondolatainak.
„Hinni kell egy jobb világban, az emberi értelemben, céljainkban. Hinni a tökéletesség igényének létjogosultságában, Istenben!” (Erdőközi Sándor – részlet egy tantárgyversenyen írt esszéből -)
Talán az írásaim értelme, hogy meg mertem merevíteni az időt, megörökíteni a legnagyobb szenvedést, gyászt, hogy újra élni tudjak, s ismét örülni gyermekeimnek, unokáimnak, akik bearanyozhatják öreg napjaim, pótolhatják az Űrt ott belül. Ma már a fél szívem boldog.
De mennyi összetépett cetlin sorok, sorok, legtöbbször a kicsi kis fájdalmak is versbe kívánkozva, hogy aztán kissé vidámabb órában könnyű szívvel váljak meg tőlük, mint 6.osztályos koromban a naplómtól, amelyet saját szerkesztésű ábécével írtam.
De jó, hogy ránk maradtak a költőink töredékei , pl. József Attila két sora: mert ki értené meg a leginkább, mit jelent írni.
„Amikor verset ír az ember,
nem írni volna jó”
nem írni volna jó… – mint amikor megszülettek a ma már Csillag és a Lant című kötetem versei, mert amikor írtam sirató szavaimat, ezek a szavak dübörögtek a szívemben és dörömböltek az agyamban, hogy alig kaptam levegőt…
De nagyon örülök, hogy mégis maradt tőlem is sok régi vers is, amelyeket nem téptem el, mert úgy voltam velük, mint az édesanya a torz kisbabájával, neki nem számít, szép-e, jó-e, mert az övé.
Több ilyen régen írt sort megőriztem, később verssé formáltam, több verset tömörítettem is. Azt hiszem, ez jellemző a legtöbb szerzőre.
