Steigerwald Tibor: Natúr

Megtanítottál az egyszerű szemléletre, 

a tisztaság érintésére. 

Kivezettél az illúziók világából, 

megmutattad a csendes valóságot,

a Szerető igazságot... 

Zárug László: A rózsafüzér

Életünk mulandó, egy nagy megpróbáltatás,

küzdelmeknek sora, de bármilyen bánat ér,

nem vagyunk elveszve, ha ér is sok csalódás,

ameddig kezünkben ott van a rózsafüzér.

Kis kereszttel gyöngysor, nem sok és mégis minden,

a világnak vagyonánál százszor többet ér.

Vár vele a mennyország, vár az örök éden,

ameddig kezünkben ott van a rózsafüzér.

Mekkora kincs számunkra, azt fel sem foghatjuk,

gondolatot vezet és kérést, míg fel nem ér.

A beteljesülést magunkénak tudhatjuk,

ameddig kezünkben ott van a rózsafüzér.

Végtelen gyöngysor lapul parányi kezekben,

hatalom, mely a világmindenséggel felér.

Bízhatunk a végső percben s a kezdetekben,

ameddig kezünkben ott van a rózsafüzér.

Taposhat titkos erő, sátáni cselvetés,

vagy földi hatalom, mely sokaknak többet ér.

Mindig fogjuk tudni, hogy a földi lét kevés,

ameddig kezünkben ott van a rózsafüzér.

Józsa Attila: Szikrák

Nosztalgia

borostyánkőbe

zárt fájdalom lett ma már

egy-egy ölelés...

Lelkiállapot

kiszivattyuzza

életnevedet a bűn

s mankóra szorúlsz...

XXl. század

majd havazni fog –

bezárt ajtó mindenki,

kint az Úr kopog...

Advent

új utak nyílnak

a közelséged felé

-leoldom sarum...

Megvilágosodás I.

élted annyit ér

mennyit el tudsz belőle

ajándékozni...

Metamorfózis

nem kell semmi más-

sötét lelked falából

kis fényszivárgás...

Beteljesedés

áss a gyökerek

alá s térzenét hallasz

-holdfényszonáta...

Megvilágosodás II.

felemelte már

a hitünk sorompóit

láthatatlan kéz...

Jelzőlámpa

hiszek a szélnek –

viharok sűrűjében

szemeim égnek...

Ruszka Zsolt: A mester és a teológus

Közeledett a Karácsony. A kispap éppen prédikációját írta, amikor kopogtak nála. Legnagyobb meglepetésére a mester állt az ajtóban. Egy falinaptárt szeretett volna vásárolni. A kispap udvariasan kiszolgálta, közben pedig arra gondolt, itt az alkalom ezt az embert megtéríteni. Így szólt hát hozzá:

- Remélem Karácsony napján is fogunk találkozni a templomban. Ugyanis az a megtiszteltetés ér mindannyiunkat, hogy a Püspök Atya, aki az egyik legkiválóbb teológus is, fogja a Szentbeszédet mondani.

A mester szelíden ránézett a kispapra, és így szólt:

-   Fiam az élet a legnagyobb teológus, nem a püspök Atya. Épp egy éve pont karácsonykor temettem el az édesapámat. És ezek után azt hiszed a Püspök Atya tud nekem valami újat mondani?

Mély csend ereszkedett le a szobára. A mester pedig elköszönt:

-   Dicsértessék a Jézus Krisztus. Azzal elhagyta a szobát, hona alatt a falinaptárral. A kispap pedig.......

Ui. Ahány ember annyiféle végkifejlet. Ezért szép a világ.

Steigerwald Tibor: Emlék-kép

Tüdőmben őrzöm

fagyos tájak illatát.
Áldott emlékek.

Józsa Attila: Történet fekete-fehérben

Amikor X. befordult a sarkon, hirtelen éles dudálás koncert riasztotta fel töprengéseiből. "Ó, csupán egy forgalmi dugó..." - legyintett unottan. A következő pillanatban nekisodródott a szomszédos oszlopnak. A háta mögött valaki teljes hosszában elvágódott a tükörsima úton. Mire mindketten felocsúdhattak volna, a trolibusz csápjai már nagyon messziről szikráztak. A férfi szaggatottan beszélt, széles karmozdulatokkal szabadkozott, szavai mintha ollóval szétvágott papírszeletek lettek volna, elsodorta őket a szél. X. nem sokat értett belőlük, udvariasan mosolygott.  Hosszú idők gyakorlata megtanította arra, hogy a legnagyobb tömegben is tökéletesen egyedül érezze magát.  "Mintha egy szétrugdalt hangyabolyban járnék..." - És a város valóban olyanná lett, mint egy szétrugdalt hangyaboly.

     X. azzal szórakozott, hogy rendet próbált teremteni abban a rendszertelen nyüzsgésben, melynek ünnepi hangulatától mégsem tudta teljesen függetleníteni magát, de az egészben volt valami természetellenes: akár egy veszett kutya nyakában a figyelmeztető tábla...

     ...Az emberek idegesek voltak, rohangáltak, veszekedtek, agyonpakolt szatyraikkal tülekedtek. A szomszéd kocsmából kihallatszott a részeg kornyikálás és egy harsány, ropogós női nevetés. "Ugyanaz a festett szőke, mázsás fülbevalóival..." - állapította meg X. és hirtelen belenyilallt a felismerés, hogy az emberek nem tudnak már igazán ünnepelni. Elfelejtettek? Az ünnepről benne is már csak a fogalom emléke élt, az íze nem.  Egy néptelen utcát választott, hogy egyedül lehessen. Egy kis rendet akart teremteni magában, kidobni azt a sok felesleges kacatot, amely már rég óta porosodott benne. X. nem bírta látni, hogy a dolgokra csak úgy ráülepedjen a por. Allergiás volt a porra...

   ...Jóval később élesebb lett a levegő, fenyőillat csapta meg az orrát. Határtalan csend vette körül, ahogy lenézett a sziporkázó fényekkel lüktető esti városra. Eljött a mérleg készítés ideje.

     Ez az év úgy omlott rá, mint egy lavina, súlyától összerogyott többször is, de mindig volt ereje talpra állani.

Főleg békességben nem volt része, biztonságot nyújtó melegségben. Igen, főleg biztonságérzetet hiányolta

Az embereket hol megtagadta, hol felmagasztalta, hangulatától függően. Igaz, az emberek se azt nyújtották neki, amit elvárt tőlük.

     ...Nem emlékezett rá, mikor ült fel az autóbuszra, csak arra figyelt fel, hogy szorosan mellette egy lánynak csillog a szeme. Aztán észrevette, hogy sír. Hirtelen arra gondolt, hogy beteg, vagy meghalt valakije, elhagyta a barátja. Vagy talán ő is, akárcsak jómaga, egyszerűen idegen ebben az ünnepelni nem tudó világban ?

Megszólította.... Karácsony előestéje volt.

Ruszka Zsolt: Egyperces a komédiásról

A Parnasszus Irodalmi Kör minden egyes tagjának nevében ezzel a rövid történettel köszöntjük László Károly színmüvészt, városunk Puki bácsiját. A jó Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben.

Beesteledett. A kisváros központja lassan kihalt. Az utcai világítás mellett, csak a színház bejárata előtti lámpák fényének tompa ragyogása látszott, jelezve a ma esti előadást. A Szentivánéji álom, Shakespeare egyik komédiájának volt a bemutatója. Fél órával az előadás megkezdése előtt, szállingózni kezdtek az emberek. A kezdéskor már egy tűt sem lehetett volna leejteni a teremben. Ez is jelezte, sokan belefáradtak a hétköznapok küzdelmeibe, egy kis felszabadult nevetésre vágytak, kikapcsolódásra. Pontban hét órakor, miután egy szem, a függönybe vágott lyukon keresztül elégedetten nyugtázta a ,, telt házat”, felgördült a függöny és elkezdődött az előadás. Két és fél óra önfeledt nevetés, átlépés egy másik varázslatos világba, hasukat fogó a nevetéstől síró arcok, és természetesen zseniálisan játszó színészek összhangja jellemezte a színházban történteket. De sajnos a realitás az-az, hogy minden végeszakad egyszer. Legördült a függöny. Hatalmas tapsvihar, amely egyre halkul, jelezve azt, hogy a közönség lassan ráébredt, el kell hagyni a varázslatos világot, vissza kell térni a hétköznapok valóságába.
Kiürült a színházterem. Kialudt a bejáratot megvilágító fény is. Elnéptelenedett az utca. Utolsónak maga a komédiás, hagyta el a színházat. Második otthonát. Vagy az igazi otthonát? Hiszen színház az egész világ. Szétnézett valaki figyeli-e, szemébe húzta a sapkáját és elindult. De nem hazafele. Nem. Hanem igazi gyermekeihez. A hajléktalanok egy csoportjához. Nekük is el kell vigye a varázslatos világot, ha nem is két órára legalább tíz percre. Ezeknek az embereknek sokkal fontosabb ez, és a sors fintora, hogy ők jobban is értik és értékelik ezt, mint a színházi közönség. A komédiás, ha tudatában van ennek, ha nincs mindig Istent játszik. Hiszen a legnagyobb komédiás a világon Ő. És a mi komédiásunk ennek az Ő-nek volt a tanítványa egy életen keresztül. Alakját lassan elnyelte a park és a sötétség. Nyomában pedig felcsendült egy láthatatlan dallam, amely az Isten dicsőségét hirdeti mindörökké.

Zárug László: Fájdalmas karácsony

Hideg, téli, havas szellő, jeges szürkületben,

lecsüngő zord jégcsapok, ereszek közelében.

Decemberi fagyos tájon végigsöpör a szél,

s kizökkenve magányából, egy történetet mesél.

Valamikor réges-régen, egy szép téli estén,

élt egy népes szegény család, kint a falu szélén.

Tépte a sors, nem kímélte, fájdalmasan éltek,

meleg ruhát és élelmet, szerényen reméltek.

A családanya vékony, görnyedt, túl a negyvenen,

alakja megtört, tudja bőség neki nem terem.

A három lurkó sápadt, szótlan, szemük fénytelen,

arcukon az éhség, "csak ez ne lenne szüntelen."

Megszólal a legkisebbik, "Mikor jön meg apa?

Azt ígérte Karácsonykor igyekszik majd haza."

"Légy türelmes kicsi fiam, mindjárt jön, dolgozik,

tisztelendő úrnál fát vág, értünk fáradozik."

"Ne féljetek, majd ha megjön, fog hozni élelmet,

azzal fognak fizetni, ehettek majd eleget."

A sok szempár felragyog, és kigyúlnak az arcok,

a reménysugár felcsillan, boldogok a srácok.

Segédkeznek, tüsténkednek, terítik az asztalt,

elsimítják a terítőt, tiszta hódolattal.

Kopott tányér, villa, pohár sorra előkerül,

segítenek anyának, ne fáradjon egyedül.

,,Ha csak egyszer jóllakhatnánk, mily nagyszerű volna,

nagyobb élmény s öröm, nem létezik Karácsonyra."

Tesznek-vesznek hallgatóznak, éberen figyelnek,

Ki hallja meg, ha jön apa, titkon versengenek.

Csendben vannak, várakoznak, s egyszer csak zaj támad,

,,Hisz ez apa, szaladjunk"!, a házban zsivaj árad.

Kinyílik az ajtó, reccsen és belép Ő rajta,

"Jóságos ég mi történt?" hamuszürke az arca.

Körülnéz zavartan, a szeme könnybe lábad,

szíve megtört, az életért nem érez már vágyat.

Tekintete megakad a terített asztalon,

a vad fájdalom belehasít, túl a vágyakon.

Majd, fáradt némasággal, belenyúl a zsebébe,

s mutatja a szentképet a munkáért cserébe.

A család dermedten áll, megriadt tekintettel,

a parányi képre néznek, néma döbbenettel.

"Mivel karácsony van, a tisztelendő azt mondta,

munkám adjam ajándékba", szólt a megtört hangja.

A gyerekek felzokognak, összedől a világ,

majd egyenként megölelik az elgyötört apát.

Egy szoba közepén, megterített kicsi asztal,

az asztalon parányi szentkép, némán vigasztal.

Fájdalmas arcokkal, imára kulcsolt kezekkel,

buzgón igyekeznek kibékülni az élettel.

Steigerwald Tibor: Emlékezet

belső harangok

időtlen dallamában

megtisztul a szív

Kicsi hang: Megzenésített versek - Zenehallgatás

Programtervezet '16

 Január:

  16.,17 óra, székház - Zsók Enikő muzeológus (Székely Nemzeti Múzeum) mutatkozik be az irodalmi körben

verseivel

  22.: Dsida Jenő-versműsor, klasszikus zenével (gépi vagy élő zenével) illusztrálva, a Magyar Kultúra Napja

alkalmával (helyszín még ismeretlen)  - 17 óra

 Február:

  8.,17 óra: székház:

 Műhelymunka, házi feladat: Farsangi írások felkutatása a magyar irodalomban, felolvasás

  22.:,17 óra, székhely - meghívott: Both Erzsébet tanárnő - Évfordulós nagy írónk,költőnk

 Március:

  15.,17 óra,székhely:  Műhelymunka, házi feladat -  Petőfi Sándor: "Talpra magyar, hív a haza..."

 sorának közös tovább írása, szubjektív módon, felolvasás, megbeszélés

 29.,17 óra,székhely - Filmklub,utána interaktív megbeszélés: A hullámok hercege" - amerikai film,1999.

  főszerepben Nick Nolte és Barbra Streisand

 Április:

  11. - A Magyar Költészet Napja, József Attila születésnapja,17 óra:

 Maraton-versmondás az Erzsébet-parkban,  előzőleg minden fára tűzzünk fel rajzszegekkel egy-egy

híres versidézetet a járókelők számára

  26.: ,18 óra: Humoros írások a Humorpincében,felolvasás, együtt működés a "Humorpince és a "Parnasszus" tagjai között.

Május:

 1O.,17 óra, székhely: meghívott _ Nemes Levente nyugalmazott színművész: "Életem a színház",

utána interaktív beszélgetés

 31., 17 óra:, székhely: Műhelymunka, házi feladat - egy közös szonett megírása, felolvasás

Június:

  14.,17 óra,székház: Filmklub, utána közös megbeszélés - "A remény rabjai", amerikai film,főszerepben

 Morgan Freeman

 28.,17 óra, székház: Műhelymunka, házi feladat - Közös meseírás,felolvasás

 Július:

12.,17 óra, székház Műhelymunka, házi feladat -  A haiku szerkesztése, felolvasás

 26.,reggel  7-8 óra, kirándulás: Szent Anna-tó,az Anna-napi ünnepség helyszínen

  Juhász Gyula:  "Anna örök" című versének elemzése

Augusztus:

 16.,reggel 8 óra,sepsiszentgyörgyi vasútállomás: Kirándulás – Cófalva (Huszár-porta),  pancsolás a Feketeügyben, társasjáték, közös éneklés

 3O., 17 óra, székház: Filmklub, utána közös megbeszélés - "Ösztön" - amerikai film 1999,7 db. Oscar-

díjra volt javasolva, nem kapott sajnos egyet se - Főszerepekben: Anthony Hopkins és Cuba Gooding jr.

Szeptember:

 13.,17 óra, székház: Műhelymunka,  házi feladat - Egy híres verssor közös tovább írása,felolvasás

 27.,17 óra,székhely, meghívott: Seiko - "Egy fejezet a japán kultúra történetéből", utána interaktív beszélgetés

 Október.,

 4.,17 óra, székhely - A "Parnasszus Irodalmi kör" születésnapja, Műhelymunka, házi feladat:

 Egyedi fotók letöltése internetes portálokról, utána mindenki kiválaszt 2-3 darabot a legszimpatikusabbak

közül s elmondja a velük kapcsolatos érzéseit, gondolatait

25.,17 óra, székház, meghívott: Demény Ágnes Zita unitárius lelkésznő," Az Istenhit és az irodalom találkozása" , utána interaktív beszélgetés

 November

 8., 17 óra,székház: Műhelymunka, házi feladat -  Egy közös(vagy külön-külön is lehet)  egyperces novella

megírása, felolvasás

 22., 17 óra: székház :  Meghívott - Dr. Nagy Attila Shakespeare-kutató : "Shakespeare a magyar irodalom-

ban,, nagy fordítóink átvilágításai a XXl. század felé - utána interaktív beszélgetés

 December:

 13., 17 óra, székház: Évzáró találkozó, Filmklub, utána közös megbeszélés

  Andrei Tarkovski: "Stalker"

  U.i. A 2O17-es év programjának javaslatai, koccintás, buli

Nichita Stănescu fordítások (Józsa Attila)

Nichita Stănescu:  Dal

Ez egy történése belső világomnak

s akkor a boldogság, mely lényemben honos

erősebb nálam is, bár csontjaim nyomnak

 te összeroppantod őket egy ölelésben,

s ez fájdalmas néha, de mindig csodálatos.

Hát most beszélgessünk, mondjunk szavakat egymásnak,

üvegesen hulljanak, mint a véső, hosszan,

mely határt szab a folyón a deltának,

s nappalt választ el az éjtől sorozatosan.

Röpíts fel boldogság és verd bele

a csillagokba halántékomat,

míg öntudatlan világom kiszélesedik,

gerinc lesz belőle, vagy valami más,

magas és hosszú, mint egy folyamat.

De jó hogy  létezel, míly csoda, hogy vagyok!

két különböző dal, mely ütközéskor összekeveredik,

két szín, mely lényegében sose folyt még egybe,

egy nagyon lentről, a föld felé hajolva,

egy nagyon fentről, szinte szétbomolva

a lélekfagyasztó, páratlan harca során:

hogy  létezésed csoda -  én szerencsés vagyok.

Nichita Stănescu:  Fiatal nőstényoroszlán a szerelem

Fiatal nőstényoroszlán

szökött elém, a szerelem.

Feszes izmokkal leselkedett rám

hosszú ideje.

Fehér agyarait arcomba döfte,

megharapta ma arcomat s a szám.

S a természet hirtelen körülöttem

gömb alakú lett s gurult már mögöttem,

kitágúl néha s máskor közel tör,

mint összehúzódó víztükör.

S a tekintetem felkapaszkodik

a szivárványt is ketté szelve

s pacsirtákkal találkozik.

Szemöldökömhöz érintem kezem,

halántékom s az állam reszket,

de kezem nem ismeri őket –

És már csúszik egyre jobban

egy csillogó sivatagban

s átrobog rajta minden délután

egy rozsdabarna, nőstényoroszlán,

ravasz mozdulatokkal szorít egy falig

még egy ideig
s még egy ideig...

Nichita Stănescu:  Az enyém

Ő engem vár egyedül, hogy haza jöjjek már.

A hiányomban egész nap rám gondol,

ő a legkedvesebb s kivételes karjaiba zár

s mint felségs rabnő, válaszol.

Ő rosszul érzi magát az egyedülléttől,

ő egymagában a padlót sikálja,

míg tizennégy karátos lesz szemének tükrétől,

a gazember, hogy benne magát megcsodálja.

Ő meg is mossa kezével a falat

s festményeket aggat itt-ott rája,

hogy örvendjen a senkiházi,aki kint maradt,

míg behallatszik a küszöbről nótája.

Ő várja vissza részeges urát,

várja őt az otthoni meleg,

sok fehér ujján a napfényt szűri át,

azokkal szép nyakát símogatja meg.

S míg esti szertartásra készül s kutat,

hűvös köcsögben tartja a savanyított bort,

szép hosszú, fekete haját kiteríti végül,

hogy a férfi ne tévessze,míg vágya ki nem forrt

az előre kijelölt utat.

Nichita Stănescu:  A szürkületi Bukarest határában

Kelleti magát Irinuca lánya

kék szemével s csillog lakkcipője,

térde tükröződik benne, a fránya

s két vastag  combja, férfias csípője.

Szoknyákba néha szétszóródva,

a cipőkből felnőve összeszedi magát,

hol találkái vannak megbótolva

s feszűlő ruhája sérti derekát.

S mintha táplálkozna, hozzáér homloka

egy érthetetlen körtefa törzséhez,

az átjáró lelkén mint egy tű foka,

folyó mossa, híd ér tenyeréhez.

S míg elsuhan az utcán szótlanul,okos

alakját himbálva, a későn érkezőt,

szívemből sajnálom:  nem lettem villamos,
kilenc megállót vinném mindig őt!

Ruszka Zsolt: Amikor felborult a sorrend....

A mesterhez egy nap ellátogatott a közeli kisváros polgármestere és a helyi tanácsosok egy része. Megakarták nyerni az ügyüknek a szerzeteseket. A mester mosolyogva fogadta őket, összehívta mind a húsz szerzetesét. A polgármester aki mestere volt a szónoklásnak, beszélni kezdett. Igaz egy kicsit zavarta a terem egyszerűsége. Előadta miért lenne jó a helyi közösségnek, ha újraválasztanák. Sok mindent felsorolt. Amikor arról kezdett beszélni, hogy felújítaná a történelmi műemlékeket, és mindent megtenne a történelmi kincsek megőrzéséért, a mester hírtelen félbeszakította és így szólt:

- Ez mind szép és jó. De lenne egy kérdésem hozzád?

- Igen- szólt egy kissé meghökkenve a polgármester.

- Azt áruld el nekem- mondta huncutul a mester, hogy a saját egyéni történelmedet is, és életedet is, olyan buzgósággal véded-e és oltalmazod-e mint amilyennel a helyi közösségét?

Ui. Mert sajnos ezzel kell kezdeni. Önmagadhoz és saját életed történetéhez kell hűségesnek lenned. És ez elég.

Borbáth Sándor: Az első

Szavak köré, betűk közé,

értelmet fürkészve,

csillogó szemét.

Érezd, amikor fogom a kezed

élj meg érintést, csókot, szavakat

szeress és bontsuk le a falakat,

a test türelmetlen, örökké éhes

és ha a lelket nyomják enged,

gyertyafénnyel, rózsák illatával

lett volna a legszebb.

Melletted a félhomályban.

Szerelmes mosollyal. Bizalommal,

szívembe maradsz keretnek

ajkamon egy szóval "szeretlek..."

Borbáth Sándor: Lételem

Lecsupaszítom létemet

érintsd meg lelkem

meztelen, valódi énem

vágytól kábán részegen,

szerelem ittasan ténfereg .

Borbáth Sándor: Vágytól részegen

Ahogy a nyári csillagóceán

rejtjelek egy villanásnyi élet

szemem szemedbe égett

magamba szívtam virágillatod.

Így szeretni kimérten, forrás vagy

hűvös tiszta, azóta szomjazom,

hogy tekintetedbe tévedt, majd

hű szolgád lett akaratom.

Fáj egyazon tűztől égek

veled akarom ....

hogy megérints, hogy érezz

magamban őrzöm tündérmosolyod.

Szép Annamnária: Isten tenyerén

Különös októberi nap volt. A nap beragyogta a pasztell színekbe öltözött színes tájat. Amikor beléptem a kórterembe, édesapám harmatgyengén szunyókált az ágyon. Nyomtam egy puszit az arcára, aztán lesiettem a lépcsőn, egyenesen a főorvos szobájába. Megjött a CT vizsgálat eredménye. A főorvos irodájába érve, Bandi bácsi (a főorvos) hellyel kínált. Szürke és borús volt az arca. Sejtettem, hogy nem jó hírekkel fogad. Leányka kezdte, apádnak vese daganata van. Ez a mondat a székhez szegezett. Nem, ez nem lehet…

             - És melyik veséjén?-kérdeztem.

        -Nem tudom- válaszolta, de itt vannak a vizsgalatok eredményei, eredj a Nefrológiára, a kollégám már vár. Ő a specialista ebben. Megmondja,hogyan tovább….

Fogtam a papírokat, átmentem egy másik épületbe. Valóban várt már az orvos. Belenézett az iratcsomóba és szárazon közölte: “vese rák”. Megkérdeztem, mi a következő lépés? Rám nézett és halkan de épp oly száraz hangon mint az előbb, közölte: -Nincs következő lépés. Túl késő… A jobb veséjében a daganat túl nagy, túl előrehaladott az egész.

 Ez nem lehet-suttogtam. Létezik olyan, hogy vese átültetés… Én oda adom az enyémet, nekem egy is elég.

- Nem, nem ennél komplexebb a baj, itt ez most már nem segít.

- De hát nem lehet műteni? -Lehetni lehet, de nem tanácsolja.

Összeszedtem minden bátorságomat és megkérdeztem:

-   Mennyi ideje van hátra?

-  Úgy 2-max.3 hónap. Ha a műtét mellett döntenek, talán még annyi sem.

Olyan érzés volt, mintha tonnányi hideg vizet zúdítottak volna rám, és ugyanakkor egy pengeéles késsel a szívembe szúrtak volna Akkor mi legyen, kérdeztem, ránéztem, apám harmatgyenge teste lebegett a szememen előtt, ahogyan az előbb hagytam, halkan alig érthetően rebegtem: Nem lesz műtét. Istenre bízom, nem leszek az apám gyilkosa. Elköszöntem, lejöttem a lépcsőn és az iratcsomóval a kezemben leültem az első padra. Forgott velem a világ, a torkom kapart, úgy éreztem elfogy a levegő és megfulladok. Patakoztak a könnyeim, és már az sem érdekelt, ha az arra járok megbámulnak, vagy bolondnak néznek. Mindennek vége… -gondoltam. Nem tudom mennyi ideig ülhettem azon a padon. Amikor összeszedtem magam vissza mentem Bandi bácsihoz. Ő már tudta, hogy úgy döntöttem, nem lesz műtét. Dühös voltam rá, mert tudta, hogy vége…. Tudta! S mégsem volt bátorsága elmondani! Inkább elküldött egy idegenhez, hogy száraz közönnyel a szemembe mondják azt, hogy apám a halálán van! Magához ölelt, éreztem, hogy neki is éppen olyan nagyon fáj. Egyet nyelt, és ezt mondta:

- Tudom , hogy döntöttél, és apád nekem is fontos, tudod jól…. én azt mondom, ha egyetlen mód van rá ne szalasszuk el. Bólints rá a műtétre.

-De megölöm vele…. - rebegtem, és ismét kitört belőlem a zokogás. Megszorította a vállam és a szemembe nézett

- És  mi van, ha nem? Mi van, ha éppen az élettől való esélytől fosztanád meg, ha nemet mondasz?- Elhalkult a zokogásom. Igaza lehet. Legyen… Rábólintottam. Összeszedtem minden bátorságom és persze magam. Mosolyt erőltetettem az arcomra, és úgy mentem vissza édesapámhoz. Ébren volt. Vékony csontos kezébe csöpögött az infúzió. Kába volt és gyenge.

-  Mi a helyzet? -kérdezte.

 Nyugalmat és jókedvet erőltetettem magamra. Semmi, mondtam. Még nincs kész a vizsgálat eredménye, közben a kezembe vettem a kezét, másik kezemmel végigsimítottam szürke, beesett arcát. Mosolyogtam. Ő is elmosolyodott. Közben belül ordítani, üvölteni tudtam volna! Üvölteni a fájdalomtól az önzéstől. Hogy apámat nem! Őt nem veszíthetem el! Őt nem adom! A könnyeimmel küszködtem. Legyűrtem őket nehezen. Nem láthatja, hogy baj van.

Délután, Isten tudja, hogy értem haza. Annyira elhatalmasodott rajtam a fájdalom, a düh, a keserű tehetetlenség. Nem érzékeltem a környezetem, így utólag visszagondolva Isten védőpajzsként kísért hazáig, megóvva mindentől. Különben valamelyik autó kereke alatt végeztem volna. Nem emlékszem a hazaútra. Hazaérve leültem a konyhába az asztal mellé. Régen nem szóltam Istenhez, de most nem maradt senkim, akihez kiálthattam volna: Nem csodát kérek, Uram-motyogtam zavartan-. Azt már anyának kértem, s mégis meghalt. Én csak azt kérem, hogy velem légy és segíts, mert egyedül gyenge vagyok. Mutass te utat és helyes irányt. Inkább add rám ennek a betegségnek a terhét, én elcipelem, de apámat ne vedd el tőlem… Én a kezedbe teszem az életét. Legyen meg a te akaratod.

Később megszólalt a telefonom, Bandi bácsi volt, hétfő reggel Kolozsváron vár az orvos. Mindenmeg van beszélve, és, hogy ne aggódjak, mert az orvos jó barátja. Rendes ember. Tudtam, mikor beleegyeztem a műtétbe, hogy menni kell, de azt nem, hogy ilyen hamar…

 -Apádnak adok meg két rend vért -mondta Bandi bácsi- Álljon készen a műtétre, ott még azzal is ne teljen az idő, hogy talpra állítsák.

 – De hogy mondjuk meg Kolozsvárt?- kérdeztem .

- Megmondom, ciszta van a veséjén s le kell venni-felelte.

-Nem, nem jó. Apám nem ostoba. Tudni fogja, hogy baj van, hogy egy egyszerű cisztával nem küldik Kolozsvárra… Nem fog jönni…

 -Megvan! Megmondom, genny van a veséjén, és le kell szívatni. Itt pedig nem végeznek ilyen leszívatást. Ez jól hangzott. Rábólintottam. Bandi bácsi határozottan Közölte édesapámmal a tényállást. Menni kell, mert ha nem baj is lehet. Apám beleegyezett.

Aztán pörögtek gyorsan az események. Hamar eljött az indulás pillanata. Apám végig aludta az utat. Néha meg -meg ébredt, valamit zavartan motyogott, aztán ismét álomba szenderült. Bejelentkeztünk a kórházba. Édesapámon, míg elvégezték a szükséges vizsgálatokat, addig én is elvittem a szállásomra a csomagom. Dolgom végeztével maradt még időm, hiszen édesapám azt mondta, megcsenget, mikor végeztek. Gondoltam, járok egyet. Felmérem a terepet. Olyan mélységes szomjúságot éreztem vegyülni a bennem lévő fájdalommal, hogy alig bírtam lélegezni. Egy templomot kerestem. Mindegy milyen felekezet temploma, csak templom legyen. Egy láthatatlan kéz, mintha tolt volna, egy másik meg húzott volna, úgy léptem át a központban lévő katolikus templom küszöbét. Csak közel akartam lenni Istenhez. Életemben nem éreztem ilyen mély vágyat rá, hogy velem legyen, hogy érezzem, hogy a lába elé tehessem minden fájdalmam, az apám fájdalmát, minden rosszat és minden borút.

Kedd este volt már, az orvosnak, aki kellett volna várjon, se híre,  se nyoma. Édesapám mellett ültem a váróterem egyik ütött-kopott padján. Csacsogtam neki össze-vissza. Erőltetett jókedvvel próbáltam mosolyt csalni keskeny, szürke arcára. Aztán megjelent Előttünk egy fiatal orvos, és megkérdezte, hogy mi vagyunk-e Kovászna megyéből. Mondtuk igen. Bemutatkozott. Az orvosunk volt. Várta, hogy hívjuk, mikor odaérünk. Mivel nem hívtuk, azt hitte nem megyünk. Nekünk meg nem volt számunk. Gyorsan telefonszámot cseréltünk. Aztán valahányszor magamba roskadva látott a kórház váróteremében üldögélni, mindig odajött, magához ölelt. Elmesélte, miként fog a műtét lezajlani, és mindig sikerült elhitetnie velem, hogy minden rendben lesz. Nem is gondolná az ember, hogy egy idegen, akit a sors az utunkba sodor, mekkora ajándék lehet. Ha ritkán előfordult, hogy nem látott a váróban, mindig szólt édesapámnak, hogy látni akar. Mikor bementem csak meg akart győződni róla, hogy jól vagyok, hogy nem felejtettem el ismét enni, és megpróbált mosolyt csalni az arcomra azáltal, hogy beszélt hozzám . Gyakran leült az édesapám ágyára, mintha régi jó ismerősök lettek volna és beszélgetett vele, felkészítette a műtétre. Persze édesapám az első napon szembesült a kegyetlen igazsággal…

Aztán eljött a műtét napja. Péntek volt. Majd megbolondultam az idegességtől, mikor édesapámat betolták a műtőbe. Súlyos percek teltek el,  és én úgy kapaszkodtam egy ütött-kopott rózsafüzérbe, mint fuldokló egy vékony szalmaszálba. Tudtam, nagy műtét lesz. Kiszámoltam százszor is, hogy ha egy rutin műtét 1-1.5 óra, akkor ez legkevesebb 2 óra. Ha mindenterv szerint halad…. A telyes összeomlás küszöbére kerültem, mikor megláttam az orvos fáradt, elcsigázott arcát. Engem keresett, szólt kövessem a rendelőbe. Felálltam de a lábaimban nem volt erő. Nem akartak engedelmeskedni. “Baj van” “baj van” viharzott át az agyamon. Túl hamar végzett. 1 óra és húsz perc telt csak el… Túl komoly… Miért nem meri itt megmondani a tényállást? ”baj van”. Aztán becsukódott mögöttem a rendelő ajtaja. Az orvos hellyel kínált. Nem bírtam leülni. Erőtlenül morzsoltam a rózsafüzért.

A műtét rendben zajlott, mindenrendben van, mondta.

Édesapát 6 óra utan ébresztik az altatásból. Már nem bírtam tovább. Az idegeim feladták a harcot. Elszakadt az utolsó szál cérna is. Kitört belőlem a sírás. Magához ölelt és azt mondta, most már mindenrendben van. Addig nem akar a kórházban látni amíg apát nem ébresztik fel. Megkért, egyek valamit és feltétlenül pihenjek kicsit. Megígértem neki, hogy úgy lesz. Persze sem az evés, sem a pihenés eszembe nem volt. Egyik sem kellett. Kibotorkáltam a kórházból. Olyan hihetetlen, olyan meseszerű volt ez az egész. Egy láthatatlan erő a lábaimat a templom fele vitte. Nem tudom meddig voltam ott. Csak köszönetet akartam mondani annak, aki megsegített, és nem hagyott magamra… De közben megszűnt az idő létezni. Onnan kijövet nem találtam a helyem. Az eső szemerkélt, és én céltalanul bolyongtam. Talán néha azt sem tudtam, hol vagyok. Nem bírtam kivárni 6 óráig. Visszamentem a kórházba. Mi van, ha nem igaz? Mi van ha az orvos tévedett, és apa mégsincs jól? Megkérdeztem az egyik ápolót. Kisvártatva jött is vissza. Minden rendben. Most ébredt az altatasból. Hihetetlen volt az egész. Eljöttem a kórházból. A fejem még mindig nehéz volt, gondolataim zavarosan kavarogtak. Ahogy sétáltam a főtér felé, megszólalt a telefonom. Apa volt az. Még darabos volt kissé a hangja, de mondta, jól van. Hittem neki. Most már hittem mindenkinek. Az orvosnak is és az ápolónőnek is. De ahhoz kellett, hogy halljam az apám hangját. Mert kellett! Úgy kellett ez, mint éhező koldusnak egy darab kenyér. Akkor, abban az időben rájöttem, hogy igenis vannak még olyan orvosok ebben az elfajult, rohanó, anyagias világban, akiknek az orvoslás nemcsak szakma, hanem hivatás. És igenis érdekli a beteg sorsa.

És még egy dologról megbizonyosodtam akkor : A bennünk és a körülöttünk elő Isten jóval hatalmasabb mindennél és mindenkinél. Át tud vinni olyan dolgokon és helyzeteken, amiknek már az elején elvesznénk, összeroppannánk.