2016. április 27., szerda
2016. április 24., vasárnap
Ruszka Zsolt: Krisztus
Nem volt szépsége, oly mint a sivatag,
tikkasztó hőségben virágot izzadt,
melyet a nedves por körülvett vastagon,
illatomat úgy is konokul szétszórom.
2016. április 19., kedd
Ruszka Zsolt: Örök szeretettel...
Hallod? Lágy szellő borzolja a fákat,
a szerelmed éppen csókolja a szádat.
Méhek röpködnek készítik a mézet,
éppen most ízleled, hogy milyen az élet.
Hallod? Hegyi pataknak zord a morajlása,
a szerelemnek bizony sebes a sodrása.
Elragadja azt, ki nem tud úszni az árral,
más fog csókolózni szeretett babáddal.,
Hallod? Örök szeretettel szeretlek én téged,
ebben a mondatban legyen reménységed.
Elvesztetted babád fájdalmadnak mélyén,
várok rád hogy neked, adhassam a békém.
2016. április 18., hétfő
Ruszka Zsolt: Utazás
Sodor a szél mint egy levelet,
kirándulok ismeretlen tájakon,
élvezettel nézem a szérűt,
s a gólyafészkeket a házakon.
Idős bácsi hajtja tehenét,
közben kukorékolnak a kakasok,
a kanyarban egy Krisztus kereszt,
akit még az idő is elhagyott.
Szívem pontosan erre vágyott,
kitaszítottá lenni koldusszegényen,
fennakadtam a tövisek között,
és Krisztusnak volt akivel beszéljen.
Borbáth Sándor: Hármas verscsokor
Elveszve
Elveszve és csak nehezen találni magamra,
hogy az elágazás előtt most jobbra, vagy balra ?
Vak vágy tévedésről tévedésre, az utat
mi rajtad át vezet, ahogy égett a szemed
valami karodba űz és mégse értelek.
Mint vulkán mélyén forr az emlékezet,
véletlenekbe, a jelenben keresem a jövőt,
ölelésedtől, tekintetedtől leszek újra erős.
2014
Pillanataink
Több vagy, reményekkel teltebb a napod
vágyaid melyeket álmokból szőttél,
belőlem születtél, lettél létem alkonyom.
Ez volt az utolsó tavasz nélküled,
kéz a kézben sétálnak gondolataim,
tekintetedbe újra megfürödve
bennem élnek el nem csókolt pillanataink.
2014
Tegnap
Pillanatokból édes percekből építkezem,
hogy napjaim ne árnyékolja közöny
erényt veszek magamból adok,
megakarom őrizni a pillanatot.
Belehalni a hétköznapokba amikor
esik és vacog a nap a takaró alatt,
amikor az élet nélkülem is halad...
Ez már világvége, súgta fülembe zavartan
és szívembe döfte a tegnapot.
2014
2016. április 12., kedd
Zárug László: A viselések vak hegye
Viselések vak hegyét kivéstem, de elkéstem.
Hittel küzdve nyűggel, bajjal, iszonyú nagy jajjal.
Testem tékozolva, életet, vért pazarolva,
feláldoztam szót, tettet, mely oly sok vétket ejtett.
Viseltem és viseltettem sorsot elesetten,
vagy mézek, mázak ajka volt keblemen a dajka.
Viselések hegye nyitva, s mégsem pattan szikra,
fény nem hatol át a vésett résen, repedésen.
Viselések vak hegyét kivéstem, nézz rám Isten!
Hol van a jussom érte, kérdem én, hogy megérte?
Az odúm mégis sötét, nem jut nekem cifra lét,
arcom ütésre tartom, sziklába vájom karmom.
Vagy kérded, hogy mi az a düh, szenvedély, ne kímélj!
igen sújts le rám, nem kímélve létem s aurám.
Mutasd meg, hogy ki az Úr, s ki az kiben léte dúl,
a dühös tehetetlen, s kapzsi mód telhetetlen.
Az eszközt, amellyel véstem, fordítsd most ellenem,
hogy a vésve viselt hegyen egy vak ablak legyen.
Elborít a fény vakon, árad a vakablakon,
de csak ha Te küldted s mondtad azt, hogy behatolhat.
Hittel küzdve nyűggel, bajjal, iszonyú nagy jajjal.
Testem tékozolva, életet, vért pazarolva,
feláldoztam szót, tettet, mely oly sok vétket ejtett.
Viseltem és viseltettem sorsot elesetten,
vagy mézek, mázak ajka volt keblemen a dajka.
Viselések hegye nyitva, s mégsem pattan szikra,
fény nem hatol át a vésett résen, repedésen.
Viselések vak hegyét kivéstem, nézz rám Isten!
Hol van a jussom érte, kérdem én, hogy megérte?
Az odúm mégis sötét, nem jut nekem cifra lét,
arcom ütésre tartom, sziklába vájom karmom.
Vagy kérded, hogy mi az a düh, szenvedély, ne kímélj!
igen sújts le rám, nem kímélve létem s aurám.
Mutasd meg, hogy ki az Úr, s ki az kiben léte dúl,
a dühös tehetetlen, s kapzsi mód telhetetlen.
Az eszközt, amellyel véstem, fordítsd most ellenem,
hogy a vésve viselt hegyen egy vak ablak legyen.
Elborít a fény vakon, árad a vakablakon,
de csak ha Te küldted s mondtad azt, hogy behatolhat.
Fotó: Steigerwald Tibor
Józsa Attila: A két sánta balladája
Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...
Az egyik túl nagy orrú és gyűlnek évei,
a jobb lábára sántít többnyire sokat,
lecsapódnak benne a lét rezdülései
és képes meglátni az árnyalatokat.
A másik vérszegény is, de lelke tiszta bor,
szavai gyöngyszemek a világ asztalára,
evezős csónakban, mit szél már nem sodor,
áldozatos munkájának szeretet az ára.
Az egyik örvend, ha lát még napfelkeltét,
világmegváltó álmai kihunynak sorban,
mint erdőtüzek, ha megérik az estét,
s villan szeme, ha virágot lát a porban.
A másik jóságából köt naponta csokrot,
bár nehezen indul minden reggel napja,
megtisztít a gaztól sok lelket s még több bokrot,
s munkája gyümölcsét sorra vissza kapja.
Egyik belefáradt a kor sebét kötözni
és beszűkült számára a látóhatár,
jaj, lát a rétje fölött keselyűt körözni,
este virághagymáit számolgatja már...
Olyankor a másik forrás lesz egy szóra,
és megmutatja neki a felkelő napot,
az élet súlya is már enyhül virradóra,
s ismét egy kihívásnak emel kalapot!
Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...
Az egyik túl nagy orrú és gyűlnek évei,
a jobb lábára sántít többnyire sokat,
lecsapódnak benne a lét rezdülései
és képes meglátni az árnyalatokat.
A másik vérszegény is, de lelke tiszta bor,
szavai gyöngyszemek a világ asztalára,
evezős csónakban, mit szél már nem sodor,
áldozatos munkájának szeretet az ára.
Az egyik örvend, ha lát még napfelkeltét,
világmegváltó álmai kihunynak sorban,
mint erdőtüzek, ha megérik az estét,
s villan szeme, ha virágot lát a porban.
A másik jóságából köt naponta csokrot,
bár nehezen indul minden reggel napja,
megtisztít a gaztól sok lelket s még több bokrot,
s munkája gyümölcsét sorra vissza kapja.
Egyik belefáradt a kor sebét kötözni
és beszűkült számára a látóhatár,
jaj, lát a rétje fölött keselyűt körözni,
este virághagymáit számolgatja már...
Olyankor a másik forrás lesz egy szóra,
és megmutatja neki a felkelő napot,
az élet súlya is már enyhül virradóra,
s ismét egy kihívásnak emel kalapot!
Egymásba kapaszkodva mennek az úton,
a sebesség vonzása nem hajtja már őket,
csak minden második fa jó testvér, rokon -
szentül hiszik: megérnek sokkal jobb időket...
2016. április 11., hétfő
2016. április 9., szombat
2016. április 6., szerda
Ruszka Zsolt: Tavaszi szerelem
Vers a szerelemről
Mit is mondhatnék most én neked,
a szavak kifejezni úgysem képesek
érzéseim, melyek olyanok,
mint a májusban integető pipacsok.
A másik oka, miért hallgatok,
te nem vagy képes szerelemre még.
Túlságosan fontos önmagad
tönkretenné mindkettőnk életét.
A szerelemben ott a halál,
tél nélkül soha nem jön el tavasz.
Gyöngyvirágok pompás illatát
megöli az Augusztusi Nap.
Ülök a kertben, körülöttem
méhek zengik a szerelemnek örök dalát.
De szívem mélyén hallom újra
a Télnek szinte csontig hatoló zaját.
2013. május 30.
Fotó: Steigerwald Tibor
2016. április 5., kedd
Zárug László: Gyújts rá!
Ha rengeteg a gondod mára,
gyújts dalra, pipára.
Ha gondolsz bajra, elmúlásra,
gyújts dalra, pipára.
Ha látod, hogy még messze a csúcs,
dalra, pipára gyújts.
Míg erőd van még, hogy kezet nyújts,
Dalra, pipára gyújts.
Ha eláztál a zivatarban,
gyújts pipár, dalra
s felmelegít a nap sugara,
gyújts pipára, dalra.
Mert vígaszt nyújt a pipa dala,
s szép a dal, ha néha pipa,
2016. április 4., hétfő
Para Olga: A minta
csak ült csak ült csak ült s az abroszt nézte csak úgy tűnt mert az is lehet hogy nem látta pedig már belefájdulhatott a szeme addig bámulta a téglalapnyi abrosz egyetlen pici körét s már minden táncolt előtte a minták ezer féle faja színe minden minden minden megpróbált semmire sem gondolni nem is tudta ez a legnehezebb hiába próbált nem emlékezni mindent elfeledni mert maga volt az élő emlékezete annak aki már „lelépett” errõl az Abroszról.
önként ment-e véletlen-e mi vitte a Sors a hullám vagy szándékos vágya annak hogy eldönthesse igazán milyen is az Abrosz Tere végtelen-e téglalap kör tágul-e vagy szűkül akár a képzelet tere
és észre se vette de mintha a szeme megrészegült volna a minták nézésébe vagy beleunt belefáradt nem óhajtotta látni behunyta hogy ne is lássanak semmit és ekkor mégis minden minta táncolt előtte mint mikor a Napba nézel s utána sárga káprázat tart ámulatban míg lassan minden sötétre vált elveszti formáját alakját s amikor teljes lett a sötétség mely már a Pokol sajátja egyetlenegy MINTA kivált kitűnt meleget sugározva káprázatos formát öltött szinte az igazi teste mását
s ekkor megérezte ez az Egyetlen amelynek a létrehozásán munkálkodva úgy remélte megéri az élet minden terhe gondja hogy legyen neki is sajátja álma-vágya teljesülése
és ekkor a teljes sötétből mint Isten csodája oly élőnek tűnőn de tudva mégis holtan felragyogott ott Legbelül a Belső Abroszon teljes valójában a szépség és fiatalság minden bájában a Minta a Minta a Sajátja
Steigerwald Tibor: Vágy
Ködben elvesző szenvedélyek,
érzékek sokaságával kereslek.
Talán a holnap tengerén átkelve,
megpillantom a szépséged mosolyán
átragyogó napfényt.
Steigerwald Tibor: Tízparancsolat
1. Alázattal fogadd az életet.
2. A környezetet tisztelt és kíméld.
3. A világot szenteld meg jelenléteddel.
4. Türelemmel viseld az élet nehézségeit és áldjad szépségeit.
5. Keresd a tiszta értékeket.
6. Mosollyal köszöntsd az angyalokat.
7. Az egyszerűben lásd meg az örökkévalót, a megváltót.
8. A sötétségben keresd a fényt.
9. Értsd meg sorsod életképeit.
10. Légy derűlátó és szeress bátran.
Józsa Attila: Végrendelet
Míg elköltöznék az örök vadászmezőkre,
rátok hagyom tollamat s pár tulipánhagymát,
az írgalmasság kertjébe ültessétek el,
s én majd esőt szitálok a ködfüggönyön át...
Steigerwald Tibor: Ima
Mi Atyánk aki mindenben vagy,
Szenteltessék meg mindenki,
Lássuk meg az örökkévalóságod.
Add nekünk akaratodat,
Lélekben, szellemben és testben.
És mennyei kenyereddel táplálj minket.
Ha vétkeztünk, hibáztunk,
mindannyiunknak, bocsáss meg,
hogy egymást tudjuk szeretni.
Óvd meg akaratunkat
mindentől ami tőled idegen.
Adj tisztaságot a gonosz ellen.
Mert Te vagy a szépség
Te vagy az Omega
És a jelen pillanat tisztasága.
Most és mindörökké Ámen.
2016. április 3., vasárnap
Szabó Tibor: A csesztokowai Madonna
Mikor az egész testemen
A katolicizmus szele futott át,
Úgy döntöttem, meglátogatom
A csesztokowai Madonnát.
Mondták, úgyse mutatják,
Csak annak másolatát,
És járat sincs sűrűn,
Nehéz megközelíteni a kápolnát.
De engem nem érdekel,
Ha kell gyalog megyek árkon-bokron át,
És úgy is meglátogatom
A csesztokowai Madonnát!Szabó Tibor
Eső
A lassan hulló
Esőcseppek kopognak
Az ablakomon.
Elaltatják a testem,
S a lelkem éjszakára.
Jelenlét
Bekebeleznek
A csend kusza szálai
Egy kis időre.
Bárhogy is ellenkezel,
A nyugalom rád talál.
A gondolat
Bizony, távol vagy,
Nem látom szép arcodat,
De a gondolat
Megtalál téged bárhol.
Behatol majd mindenben
Elrejtőzni nem lehet
A világegyetemben.2016. április 2., szombat
Józsa Attila: Ars poetica
Ma meg kell érintened bár egy csillagot,
hogy esélyed legyen a hallhatatlanságra,
hogy gyöngyeidet ne szórd a disznók elé,
ők fetrengenek nap mint nap a sárba -
túl hirtelen se szökjél, nehogy fejedet
az ég boltjába bele verd és véres
koponyádból lassan mind kiszivárogjon
drága tudományod, a sok ezer éves -
ha szárnyalni próbálsz, a nap közelében
ne tervezzél soha magadnak utat,
a forró katlanban dicső halálodnak
hihetetlenül sok forrása fakad -
a legjobb lesz talán, ha egy folyóparton
vársz egy szomorúfűz árnyékán is túl,
a hetedik éjjel csillaghullás lesz majd:
közülük a legszebb tenyeredbe hull...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)