1. Fejezet: A lóversenypályák láza (részlet)
2O13 tavaszán néhány szemétszállító kocsi fordult ki a palermoi húspiac mögötti térre, katonás sorrendben kanyarodtak be a Via della Liberta sugárútra. Vasárnap reggel a Piazza Ballaro asztalai néptelenek voltak, minden féle húsok bűze keveredett a Földközi-tenger párás levegőjével. Szicília fővárosa a sziget északnyugati részében helyezkedett el egy öbölben a Tirrén-tenger partján. 655.OOO lakósával Olaszország nagy városai kőzé tartozott. Egzótikus településnek tartották, a közhiedelemben afrikai hangulat lengte be. Egykori tündöklése a XXI. század hajnalán megkopott, a luxusvillák mellett szeméthegyekkel, koszos utcákkal, romba dőlt házakkal, zsúfoltsággal, szegénységgel, nyomornegyedekkel lehetett találkozni.
A Cefalu és Monreala székesegyház közelében volt leginkább érezhető az utcai árusok jelenléte, a gyorsétkezdék termékei koszos asztalokra kerültek, az árusok túllicitálták egymást, fülsüketítő volt a hangzavar. A koszos piacok egyvelegében a vásárlónak mindig ébernek kellett lennie, a zsebtolvajok elszaporodtak, mint eső után a gombák, motorbiciklikről támadtak a gyanútlanokra. Főleg idős embereket szúrtak ki távolról, leütötték és kifosztották, s mire a rendőrség a helyszínre kiért volna, már messze jártak.
Egy idő után a szemeteskocsik beleolvadtak a város forgatagába, a Via Vittorio Emanuele sétáló utcáján siető alakokat lehetett látni kora reggel. A város északi részén hatalmas domb emelkedett, az egymásra szinte ráépülő luxusvillák teljesen elkülönítették az újgazdagok negyedét a város többi részétől. Ez a kiválasztottak sétáló utcája volt, a pórnép, az átlagember messziről kerülte. Irigykedéssel, bosszúsággal beszéltek róla, ki-ki mikor magára maradt lelkiismeretével, sóvárgott utána egy darabig, aztán az ábrándot elhessegtette magától. Az utca közepén galambok szálltak egy szökőkút párkányára, megmártóztak a csobogó vízben. Senki nem volt kíváncsi rájuk.
Két bronzból öntött oroszlán szemlélte a járókelőket a legnagyobb villa kapujának oszlopain, mintha testőrök lettek volna. Az épület udvarába lehetetlen volt belátni, a villát magas fal vette körül mintha erődítmény lett volna. Gianluigi de Rossi nyugalmazott tábornok családja a környék leggazdagabbjai közé tartozott, az ezredforduló táján költöztek a luxusvillába, melyet egy zsidó üzletembertől vásároltak. Az eset nagy port kavart fel akkoriban, a televízió, a sajtó sokáig szellőztette, rejtélyes felbukkanásukat senki nem tudta magyarázni.
Az épület előtti teret gyepszőnyeg borította, a sétányok mentén padok voltak, egy sarokban szökőkút csobogott. A villa mögött gyümölcsös húzódott. Középkoru kertész nyeste a fákat, bokrokat. Halványzöld munkaruhája egybesímúlt környezetével. Metszőollóját szaporán kattogtatta. Kétágú létráját könnyűszerrel költöztette egyik fától a másikig, fütyörészett. Munkáját szenvedélyesen szerette, 1O éve dolgozott a tábornok luxusvillájában. Felesége egy ideje torokrákban meghalt, évekig nem tudott lemondani a dohányzásról. Giuseppe Gambrini egyedül nevelte fiát, aki a palermoi Műszaki Egyetem másodéves hallgatója volt, turizmus-idegenvezetés szakot választott.
Giuseppe a húspiac közelében lakott fiával, egy füstös bérházban. Megfeszítetten dolgoztak, fia egy helyi rádiónak tudósított egyetemi tanulmányai mellett. Esténként találkoztak, akkor beszélték át a napot, tervezték el életük soron következő időszakát. A taposómalomba sokszor belefáradtak, de meghitt kapcsolatukból erőt tudtak meríteni.
Giuseppe keze szaporán járt, a gyümölcsfák után a tujabokrok következtek. Madarak csicseregtek mintha gyógyító balzsammal kenték volna be egész testét. 9 óra múlt néhány perccel, lendülete sodorta magával.
A földszinten sarkig voltak tárva a szárnyas ablakok, friss levegő keveredett kárpitozott bútorok festékillatával. Márványlépcső vezetett az emeletre, a lakkozott elefántcsont karzat néhol megkopott. Az emeleten rendezték be az ebédlőt, hátsó részéből erkély nyílott a gyümölcsöskertre, két fonott szék s egy háromlábú asztal díszítette, délutánonként a család oda húzódott kávézni.
Gianluigi de Rossi 6O év körüli, enyhén kopaszodó férfi volt, mély bariton hangján kikövetelte az élettől, amiről úgy gondolta, neki jár. Az évek múlásával katonás fegyelme nem lankadt, vérében volt a parancsolgatás, felfogásában hivatása összemosódott a családi élettel, nem bírt határvonalat húzni a két világ közé. Modora nyers volt, rigolyái elszaporodtak. Ritkán áradt melegség belőle, magába zárkózott, nehezen lehetett belelátni gondolataiba. Nem volt híve a szószaporításnak, bár egy könyvbe, újságba bele tudott feledkezni, perceken keresztül arcizma se rezdült, a gyanútlan látogató márványszobornak nézhette volna... Tábornoki rangban nyugalmazták 1O éve, havonta irigylésre méltó összeget folyósítottak bankszámlájára. Kapcsolatait nem ápolta, barátai sorjában kihaltak mellőle, vagy elhidegültek, egy idő után a társasági életből is visszavonult.
Egyetlen szórakozása, mely ébren tartotta lelkesedését s kizökkentette rigolyái közül, a lóversenypályák láza volt. A de Rossi család rendszeres látogatója volt a lóversenyeknek, a havonta-két havonta rendezett küzdelmek lázban tartották őket, a tábornok napokig bele volt betegedve, mikor az általa megálmodott versenyló nem futott be elsőnek a célba.
Felesége, Francesca 55 éves volt, arcán látszott hajdani szépségének nyoma, magas, korához képest karcsú nő volt. Őszes haját bronzvörösre festette, így zöld szemének élénk tekintete jobban tudott érvényesülni. Bordó színü pongyolában sürgött-forgott az ebédlősztal körül. A reggelihez terített, porcelán tányérok, ezüst készlet került az asztalra, középre helyezte a háromágú gyertyatartót, melyet megboldogult nagyanyjától örökölt.
