Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Isten háta mögötti falu. De ha csak egy lett volna! De sajnos, rengeteg ilyen hely volt a világon, és szinte hallom, amint kérdenéd is, hát akkor hol is volt.
No, elárulom. A Szilágyság csücskében, a Tövisháton volt ez a Lele nevű falu. Még pontosabban: a Teknőben volt, no, de nem akármilyen teknőben ám, hanem dombok ölelte kicsi teknőben. Azért lett Lele a falucska neve, mert amikor lakói a tatárok elől menekültek, mind le és lefele vonultak a hegygerincekről, menekültek a jóságos dombok ölelő karjai közé, amely védte, ápolta, s bizony szigetelte is a nagyvilágtól.
De sok hátránya ellenére előnye is volt, az édes anyanyelvük bűvkörében éltek, ki sem nagyon kívánkoztak a dombok közül. A dombocskái és határrészei a Sinai, Baglyos, Kákony Temető-oldal, Kerek-mező, Alsó-oldal, Zabmező-, Szél-, Nagy-rét, Hozolyaszél, Szénafű, Medvés és szőlőhegyei a Vénhegy, Újhegy, Kákonyhegy, Oláhszőlő, Polyás-hegy, Sinai ellátták őket bőven mindennel, főleg különféle finomabbnál finomabb gyümölcsökkel, de igazi szilágysági sárral is, sajnos…
Ebben a teknőben meghúzódva, békességben, nyugalomban, áldott jó lelei levegőben éltek, sokasodtak… Hiába vonogatták a határokat, a hűségesebbek végtelenségig kitartottak, ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, akár a jó édesanyjukhoz.
Ebben a faluban élt az egyik család legkisebb gyereke is, a harmadik, örökmozgó fiú. Mintha nem is lett volna neki igazi keresztneve, mindenki csak Öcsinek szólította. Roppant mozgékony lurkó volt, de nagyon szófogadó, egyszer szóltak, hogy ezt és azt kéne segíteni, rögtön kettőt ugrott. De az is igaz, hogy roppant kíváncsi természet volt. Mindent alaposan felkutatott, pincét, padlást, minden érdekelte, még az is, hogy miért volt a falujának annyi névváltozata. Mindent lejegyzett a pici füzetecskéjébe, az édesapjáéból kimásolta a falu régi neveit: Lelej 1330, Leley 1334, Kis-Lele 1337, Lelee 1475, Lelew 1514, Leleh 1549, románul is: Lelii = Lëlij.
– Hm, nagyon érdekes! – gondolta.
Egyik alkalommal addig kérlelte Mari nagynénjét, míg újra elmesélte a kedvenc dombocskájához, a Kákonyhoz fűződő mondát többször is, míg sikerült azt is beírnia szó szerint a kicsi füzetébe: „Ott beástak egy alagutat, s a lyukat betakarták rőzsével. És nem kizárt, hogy bizonyos rendnek a tagjai is meghúzhatták ott magukat, az úgynevezett vörös barátok. Na már most: lehet, hogy azok rejtettek el ottan aranyat. Szegény Laci például, akit eltemettünk ma, azt mondta vót apukádnak, a fülemmel hallottam: Szomszéd, kádszámra vannak ott aranyak, ott aranyló van. De hé, ha nekem csak a farka jutna, az is jó lenne, az is elég vóna, egy akkora arany!”
– Ha én azt meglelném, elosztanám a falunkban igazságosan – gondolta este forgolódva az ágyikójában.
De az is igaz, hogy esténként nem nagyon akaródzott lefeküdni, nagyon szerette volna hallgatni a nagyok beszédét. De sohasem engedték, mindig csukták az ablakot, ajtót, ha vendég érkezett is, de még akkor is, amikor a recsegő hangú rádiót olyan feszült arccal hallgatták. Sehogy sem értette, miért.
– Miért kell ezt az iszonyatos recsegést hallgatni? – morfondírozott.
Az édesanyja szomorú tekintete aggasztotta, ha erre gondolt, nem tudott elaludni.
– Vajon mi baja édesanyámnak, hová tűnik időnként édesapám, ilyenkor édesanyámnak szava is alig van, látszik, hogy fél. Vajon mitől? – töprengett. Sehogy sem értette. De elhatározta, ha nagyobb lesz, kideríti az igazságot. Azokon az estéken, amikor szomorú szemű édesanyja ágyba parancsolta, alig bírt elaludni.
Egyik este kinn vihar dúlt, a szél a szilvafa ágait többször nekikoccantotta az ablaküvegnek, Öcsi felriadva ezt suttogta:
– Jaj, Édesanyám, Édesapám, jön Csuseszku, meg a milic!
Alig lehetett megnyugtatni, visszafektetni. Csak kicsi Csöpi csaholása volt minden este a nyugtatószere, a kedvenc kicsi kutyuskája. Vele társalgott mindig a szokásos napi baglyosi, vénhegyi séták során. Másnap a kedvenc helyére, a Kákonyra sétáltak. Szegény legényke mind Csöpit faggatta:
– Ki ez a Csuseszku, hol lakik, igaz-e, hogy olyan palotában, ahol még a fürdőszobában is aranyból vannak a kilincsek?
– Vau, vau! Igen, igen! Ő most az Uralkodó, a Rémúr – kaffantotta, illetve mondta Csöpi. – Várj kicsit, míg megnősz, és akkor csodát látsz itt a Kákonyon!
De hiába kérlelte, rimánkodott Öcsi, többet nem szólt, hallgatott, mint a sír a dologról. Aztán kicsi gazdája meg is felejtkezett a csodás beszédről. És ez a Rém tovább szipolyozta az országot, miközben azt suttogták, hogy fiatal lányok vérével fiatalíttatja magát. Egyre elviselhetetlenebb lett az élet vidéken és az egész országban. Mindenki élt, ahogy tudott, magába roskadva, várva a fejadagra, mely csak a túlélésre volt elég.
De azért Öcsi úgy nőtt, mintha húznák. Pár év múlva derék, izmos ifjú vált belőle, s az esze is úgy vágott, mint a beretva. Csöpp Csöpi is nőtt egy cseppet. Aztán egy nap vidáman csillogtak pöttömnyi szelíd szemei, és így szólt:
– Itt az idő, kicsi Gazdám! Jól figyelj! Elérkezett a megfelelő pillanat! – mondta lelkesen. – Tudod-e, ki vagyok? Honnan tudnád, hiszen te csak megmentettél egy kiskutyát az éhhaláltól, azt hitted. De én nem akármilyen kutya vagyok, hanem az örök Igazság és Szabadság elátkozva, leigázva, kutya képében. De megérett az Idő a végső változásra! – szónokolt tovább a szabadságról.
Öcsi tágra nyílt szemekkel hallgatta, nem akart hinni a fülének, meg sem tudott szólalni, csak aprított a loholó kutyuskája után, csak a Kákonyon érte utol.
No, de lássatok csudát! A Kákony-kút előtt úgy forgott és pörgött, mint a forgószél, és olyan ezüstös-aranyos porfelhő, forgószél szállt az ég felől, egészen beborította Csöpit, és pár másodperc múlva ki állt Öcsi szeme előtt? Egy dalia!
– Ne bámulj, kicsi gazdám! Íme, itt a Kulcs.
A kezében csillogott egy aranykulcs, ezzel nyitotta ki a kút mellett a föld alá vezető alagút berozsdásodott zárát egy szempillantás alatt, és láss csudát! Már benn is voltak, olyan gyönyörű volt belül, hogy Öcsi szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, mintha igazi gyomor lenne, összevissza kanyargó labirintusokkal, a bohó még ma is ott keresgélné, hol van a veresbarátok elrejtett aranya, ha Csöpi rendre és fegyelemre nem inti:
– Hohó, lelkesen loholó kis gazdám! Nehogy belépj ott, mert igaz, hogy ez az alagút Nagykárolyig húzódik, de bármely pillanatban beomolhat!
Ámuldozásra sem marad idő, minden olyan gyorsan történik, Öcsire láthatatlan páncélt terít Csöpi, így a kíváncsi ifjú egyik ámulatból esik a másikba, mert a következő pillanatban már Csöpi, a minden Titkok Tudója, a kutyusból vitézzé vált Vezér megtalálja az aranylovat, megérinti a szíve táján, és ettől az érintéstől megelevenedik. Olyan csodálatos paripa nincs is több a világon! A Táltos úgy megdobbantotta a labirintus padlókövén a patáját, hogy szikrákat szórt. Megrázta magát, s hát a labirintus mélyéből ömlött elő a legénység, és várták a parancsot.
– No, eljött az idő! Indulunk, legyőzzük a Rémet, az országunk tönkretevőjét! – kiáltotta a vezérük, s a színarany fényű Táltosra mutatva biztatta a megmentőjét:
– Pattanj fel, kicsi gazdám, mától a tied, igaz szeretetedért, jóságodért!
Öcsinek sem kellett kétszer mondani. A Táltos kérdezte:
– No, mit parancsolsz, kicsi gazdám?
– Szálljunk, mint a gondolat, legyünk csapatostól a Rémúr várában!
– Téged a Táltos repít, majd mi is érkezünk! – hadarta a Vitéz.
Még el sem helyezkedett Öcsi rendesen, és már megpillantotta a fellegeket karcoló aranyvár tornyát, igen ám, de a várúr védői is felsorakoztak volna, ha maradt volna erre idő, de bezzeg az utolsó másodpercben a Rém rálőtt Öcsire, de a golyó visszapattant a vétkesre, iszonyatosan megsebesítve, ezért leborulva könyörgött, hogy öljék meg inkább, mert nem bírja a szenvedést.
– Hohó, s a néped mennyit szenvedett? Évtizedeket! Ugyanannyit fogsz te is!
Ebben a pillanatban szállt ki valami csodás óriás kabinból a legénység a Vezérrel az élen, és le akarták kaszabolni a már vérben fetrengő gyűlöletes Rémet, aki most a föld leggyávább embere…
– Megölni, kivégezni, felakasztani azonnal! – ordibálják.
– Megálljatok! Nem halálra, életre ítéljük! Úgy éljen, ahogy megérdemli: éhezve, senyvedve, fázva! Többé nem lesz zsarnokság, az Igazság és Szabadság országát vezesse a legrátermettebb vitéz!
Üdvrivalgás, hangzavar, egyszerre örültek, kacagtak, sírtak a boldogságtól.
– De ezt a férget magammal viszem! Ott fog élni, az én falumban, egy tizenhét gyerekes legszegényebb családnál, átélve a szegény népe sorsát, kenyéren és vízen tengődve.
De én tovább nem maradhatok. Látni akarom édesanyám legelső mosolyát. Ez lesz az én jutalmam, ahogyan én az Övé…
Így volt, mese volt, aki nem hiszi, járjon a végére!
Öcsi azóta átköltözött az Esthajnalcsillag Udvarába. Egy csodás égi hintón repítette a Táltosa oda. De a csillagok közül is örökké szemmel tartja angyali seregével az emberekben lakozó, gonosz, ártó szándékot, így segítve az Igazság és Szabadság Urát a kormányzásban.
