Dsida műsor - Uzon - Római katolikus templom

Para Olga képverse

Borbáth Sándor: Megmaradunk

Mozdulatokban, egy kihűlt ölelésben
tavaszébredésben, visszarévedek
hangod érintésed, érzem a színeket.

Egy virágillatába, bódult elmúlásban,

azt hiszem mára értettelek végleg meg.
Nem hozhat minden virág gyümölcsöt,
termékeny hajnalhasadást a mába.

Vonzott égetett a nyár, köszönöm,

hogy vagy, hogy maradtál - megmaradtál.
Ragaszkodom, görcsösen dolgokba kapaszkodom
csillagokba fellegekbe, éjfekete szemeidbe,
találom fel újra magunk, ugye maradunk,

megmaradunk ?

Tanizaki Seiko vetített-képes előadása

Pra Olga verse

(rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított verslavinájára)

A mama, aki hetven, unokája arcát
még megsimogatja és féltve ölel,
már tudja a földit és érzi az égit,
az égbe hívó szóra már -már felel.

A mama, ha hetven, verset olvasni kedvel
a mama, ha hetven, újat még tanul,
de a verspárbajba beszáll kedvvel.
Tudja az ember a semmibe hull.

Hetven után minden nap ajándék
már tiszta a sor, már tiszta a szándék,
a versnek nem árt az atombomba
sorakozzatok azon nyomba

világmegváltásra s humorra fel!

Józsa Attila: Emberöltő

(rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított verslavinájára)

A nőci ha tíz múlt, a világra ébred,
bokán is rúgja azt,aki mulya,
a babaházával eljátszik esténként
és tejporszagú még a puszija.

A nőci ha húsz lett, már kész rózsabimbó,
ki hozzáér, tüskéit előbb leszedi,
van benne csipetnyi fifika és játék,
és feszül még a lábán néha görkori.

Harmincévesen már hamvas,mint a szilva
ősszel, s csupa mágnes teste, amint jár,
világok hullanak lábához a porban
fényében megfürdik, illatos a nyár.

A nőci ha negyven, táncos még a lába,
de biztonságérzet öleli körül,
mézből van a csókja,de a gyertyafényes
családi vacsorának jobban örül.

A nőci ha ötven, behordja a szénát
a tarlóról, s kamrája zsákokkal teli,
és Ámornak nyila nem sebzi meg sűrűn,
kicsi unokáját magához öleli.

Hatvannál a nőci virágokat ültet,
s nem érzi,hogy fúj már az alkonyat szele,
dióskalácsot süt háromszor egy évben
és érzed, hogy a lelkét dagasztja bele.

A nőci ha hetven, kimegy még a kertbe,
megsepri az udvart minden délután,
örvend ha sakkozik vele unokája,
s ha bántják, összerezzen félénken, sután...

A nőci ha nyolcvan,bölcsessége fénylik,
erőt ad humora a nehéz napokon,
hálás, hogy elméje nem borult még ködbe
s látogatja néha egy jó barát, rokon.

Kilencvenévesen bottal jár ki néha,,
gerince,forgója rég meszesedik,
reszketve vágja fel ünnepi tortáját,
s nem hiszi, hogy eljön majd a századik.

A nőci ha száz lesz,nagy ünnepi asztal
veszi körül s pezsgő, gyertyák szerteszét,
s könnyezik titokban unokája vállán:
nem tudja ,hol hagyta a protézisét...

A nőci ha száztíz,megszökik otthonról,
bolyong  az utcákon, míg leszáll az est,
a saját nevére többé nem emlékszik
s egy-egy kertkapura virágokat fest...

A nőci ha százhúsz, már rég pelenkázzák,
az utcára se jár ki többé azután,
s nem tudja, hol él az első matuzsálem,
földje Erdélyország, vagy éppen Kazahsztán ?

Józsa Attila: Tükrök

(rögtönzés Szabó T. Anna a Facebookon elindított Verslavinájára)

Tükrök 1.

A férfi ha negyven,még duzzad az izma,
csörtet és ordít,mint a sakál,
káprázatoknak fényében fürdik,
s nem fél: önmagának árnyéka már.

A férfi ha negyven, még porondon hódít,
de alkonyat szellője fúj a hegyen,
s egy napon elfogy a nagy önbizalma
s szembe néz magával: most mi legyen ?!

Tükrök 2.

A nőci ha negyven és tátva a szája,
tudja általában mit akar,
villámokat szór a derűs égbolton,
és utána jön a zivatar!

A nőci ha negyven, tó tiszta tükre,
szellőt se borzol, csak vágyat fakaszt,
még nem zörög hosszan őszi erdőben
lába nyomában a haraszt...

A nőci ha negyven, még zamatos csókja,
virágos réten ballag keresztül,
kezében hangszer, s mint egy égi jelre
szemét lehunyva hegedül!

Para Olga: Csak

Para Olga: A vágy halála

Para Olga: Tánc, tánc...haláltánc

Műhelymunka februárban

Para Olga: S gyengéden omolsz

Ruszka Zsolt: Végrendelet

Holtestem tűzben égjen el,
hamvaim szóródjanak széjjel.
Lepjék be a szántóföldeket,
magvaknak adjanak meleget.

Keveredjék föld és hamu össze,
szent kezed dolgozza sárrá őket,
sárrá, melyből embert alkotál,
templomot, melyben feltámad a lélek.

Vakond túrja fel ezt a sarat,
otthont építve benne magának.
Hamvaimból rakjon meleg ágyat,
a szeretett legkisebb fiának.

Zárug László: A macska és a bödön

Nyitott ajtón beszalad a kamrába a macska,
gyorsan szétnéz, válogat, mint kardpenge a bajsza.
Felfedezi, hogy nyitva a zsírosbödön fedél,
odaoson, gyanítva, hogy könnyedén odafér.
Kétlábra áll, odaszól,” hát mit csinálsz te köcsög”?
és a bödön válaszol,” köcsög vagy te, hörcsög”.
„Állj csak meg, mert benyalok, te azért vagy, hogy álljad”,
szól a bödön.” Meghalok, ha bedugod a szádat.”
“Nem bírom a csiklantást, a bajszod mint egy seprű,
ezt az undorító szokást, hagyd abba te tetű.”
“Jaj, nem bírom, testem izzik, ez az érzés furcsa“,  
felsóhajt, mert alatta,  lett egy zsíros tócsa.
A macskánk meg jóllakottan, kihúzza a fejét,
s egy arrogáns mancs lecsapja a bödön fedelét.

Ruszka Zsolt: Egyperces a titokról

Trappista szerzetes volt. Éppen szolgált a templomban az oltár körül. Töltötte a poharakba a vizet és a bort. Közben arra gondolt, amit a pap mond a szentmisében:
- ,,Íme hitünk szent titka”. Ekkor a szívében megszólalt a csendben egy hang, ezeket mondta:

- Fiam a víz a te és mindenki emberi természete, a bor az Én Isteni természetfeletti természetem. Így te is és mindenki Istenember. Az emberi természetre építettem az Istenit.

,,A víz és a bor titka által részesüljünk Istenségedben, miképpen te is részesültél emberségünkben”. A szerzetes sírva fakadt.

Steigerwald Tibor: Kérdő-jel

Válaszolatlan

fagyos kérdéseimet

ágra akasztom.

Steigerwald Tibor: Jelen-ések

Éterbe tartó

lélek-felhők üzennek

borús időkben.

Borbáth Sándor: Bárányfelhő

Karcol a toll, kifogyott,
kiszáradt a lélektinta,
most,hogy nem vagy,
úgy múlnak napjaim, mint egy
esztelenül hajtott kötélhinta.

Előre hátra hajszolom a szellőt,
arcod vélem felfedezni
minden bárányfelhőn.
Illatod lebegő, suhanó árnyék,
keresetlenül is rátalálnék.

Kevés a szó, a hang, a mondat 
Már szavakba önteni sem tudlak
engedem csókolja harmat a szádat 
és zárjon karjába a bánat.
 2012

Borbáth Sándor Jókor jöttél

Jókor jöttél.
Épp haldokoltam.

Minden  érintés bennem élesen,
összevisszaság. Édes emlékek. 
Tűz perzsel, rajtam időkoszorú 
Az első érintés  ilyen volt. 
Lágyan ölelő, puhán kalandozó.
Ajkad édes íze itt bujkál számon,
ringatózik, meghal angyalszárnyon.
2012

Szabó Tibor: Február

Februárban van

Az én születésnapom.

Egyedül vagyok

Bent a szobában ülök

És a csendet hallgatom.

Érzem a csendet,

Ahogy lényembe hatol.

Mozdulatlan vagyok

Lelkem utánad vágyik

Csendben feléd araszol.

Lelkem lelkeddel

A csendben eggyé válik.

Nincs már szenvedés

Minden probléma és gond

Alanyomról lemállik. 

Szabó Tibor: Február (Haiku-vers)

Február megjött.

Lassan felenged a fagy.

Még fehér minden.

Nyögve fúj a szél

Kavarja a bús havat

Éled a napfény.

Szalad a szánkó

Alatta még csikorog

De már csak halkan.

Február megjött.

Suttogva beszél róla:

Itt a télutó!

Steigerwald Tibor: Téli álom

Pihesúlyú hang

könnyed álomban táncol.

Időkiesés.

Józsa Attila: Mese a foghúzós nadrágról

     Hol volt egyszer, hol nem volt, Nevesincs országban,ahol minden a feje tetején állt,volt egyszer egy király, aki olyan bugyuta volt, hogy csodájára jártak az egész környékről.  Történt egyszer egy éjszaka, hogy a király iszonyatos fogfájásra ébredt, kegyetlenül jajgatott, hogy a palota minden szobájában hallatszott.  Felébredtek a szolgálók, eszeveszetten szaladgáltak, percek alatt olyan lett a palota, mint egy felbolydult hangyaboly, amelyikbe belerúgott valaki. Mindenki a király parancsait leste, jöttek neves orvosok az egész környékről, de a király úgy félt, hogy a foga is vacogott, s hiába ajánlották a tudósok,hogy percek alatt megszabadítják a bajától,  a király nem merte egyikre se rábízni magát. Így hát csak nyögött, s nem találta a helyét a palota tróntermében, senki sem tudott segíteni rajta, mert félelme hatalmasra nőtt, mint egy ház.

     Egyszer egy vándorlegény érkezett a palotába, aki történetesen szabómester volt. Hamar a fülébe jutott a király bánatának az oka, s az is: annyira bugyuta, hogy nincs párja hét határban. Rögtön kérte a szolgákat, engedjék őt a király elé, mert egyedül ő tudja a bajt orvosolni.  Abban a percben teljesítették a kívánságát.  A király előtt földig hajolt alázatosan, s elmondta neki, hogy ő olyan foghúzós nadrágot tud készíteni három nap alatt, amelyben a királynak rögtön elmúlik a baja.  Abban a pillanatban a szolgák hozták neki a legfinomabb szöveteket s a szabómester elvonult a palota egyik szobájába.

     Három nap múlva, ahogy ígérte, tényleg hozta a nadrágot, mindenki csodájára járt, pántja is volt és sok-sok zsebe, úgy talált a királyra, mintha egyenesen ráöntötték volna. Még egy jó hosszú, vékonycérnát kért, annak a végét óvatosan ráhurkolta a fájós fogra, s megkérte a királyt, tarisznyáját tömjék meg aranypénzzel. A király adott neki, hogyne adott volna, hisz a nadrágban a félelme egy szempillantásra elpárolgott, s már egészen jó kedve kerekedett. A szabómester a madzag végét óvatosan hozzá kötötte a szárnyas ajtó kilincséhez, alázatosan megemelte kalapját, s elköszönt. Amikor ment ki a trónteremből, teljes erővel becsapta az ajtót, s azzal uccu neki, vesd el magad, már bottal üthették a nyomát !

     Ha a király foghúzós nadrágot nem csináltatott volna, az én mesém is tovább tartott volna...

   2O11.II.3-4

Józsa Attila: Két epigramma

Idill

Egy napon a vén leánynak új kérője akadt,

izgalmában harisnyáján a szem is felszaladt,

jött a kérő s hosszú lába volt csak kissé görbe,

s belevitte a pálinka a meszesgödörbe!

2O16.I.14

Önarckép 

Egész áldott életemben árnyék után futtam,

faluk szélén pléh-Krisztusok előtt leborúltam

és amikor öreg leszek s iszonyú tapasztalt,

megitat egy bombanő majd s lehányom az asztalt...

2O15 .XII. 21

Steigerwald Tibor: Parúszia

észrevétlenül

elnémultak a szelek

a mélységekben

Zárug László: Átmenet

A létünknek lézengő mivolta lehangol,

már nem ütik a követ szilaj akarások,

egészséges, igaz eszmék és csakis azok.

Tömjénezett álerkölcs és erőviszonyok,

az ős Univerzumnak selejtes magvai,

jövendőléseknek szétszórt mozaikjai.

Az ódon erkölcsnek megrontja velejét,

akár kártékony szavaknak ragacsos hangja,

tapad rá a gerincre, s lassan szétrothasztja.

Kápráztatón csillogó steril üvegbúra,

mely vézna, satnya végtagok elit börtöne.

Kérdem, talán Nostradamus ezt jövendőlte?

Mint retardált, ha kapja a kényszerkezelést,

rezignált az elme és úgy alkot készséggel,

betelve önmagával, az emberiséggel.

De eljön majd az új hajnal előestéje,

talán nem szól róla jóslat vagy prófécia,

de hogy mikor, az könyvekben nincsen megírva.

                                                                                                       

      

                                                                                                                        Fotó: Steigerwald Tibor