PARNASSZUS IRODALMI KÖR SEPSISZENTGYÖRGY: október 2016

2016. október 30., vasárnap

Demeter Mária: Haikuk

Avarban

A szél hangszerel,

fák kórusa elhalkul…

Csigacsend moccan.

Tűnődés

Ág hegyén rebeg –

Könnyü múlás most minden,

szelíd szürkefény.

A térben

Lila-rózsaszín

hajnalka borult fölém,

ég finom kelyhe.

Para Olga: Két rövid

Barátság

pár száz méter

nem teszed

ne tedd a km-eket

nem érdemes

(Szilágycseh, 1980)

De mi lesz

altatott kínjaik

közt

minden lapul

minden hallgat

de mi lesz

ha felébredek

(Szatmár, 1994)

2016. október 25., kedd

Zárug László: Szemle

Hullámzó képeket látok az égen,

és látom a bánatnak vallomását.
Lehervadt mosoly számos nemzedéken,
átszínezi a hitnek állomását.

Borongós hajnalok, fátyolos szózat,
csalódás nyakában virágkoszorú.
Születés napján haldokló bohózat,
s baráti arcoknak bája szomorú.

Felnézek, s kutatom, él még a remény,
vagy kudarcok sora kerékbe törte?
S dagadó izmokkal szól rám az erény.

Lassan eltörpülök, keresve magam,
de hallom az életnek dübörgését,
és önmagam láttán elakad szavam.

Foto: Steigerwald Tibor

Történt egyszer, hogy a mestert ügyes bajos dolgai Pestre szólították. Hamar elintézte majd kapott az alkalmon és tanítványával városnézőbe indult. Sétáltak céltalanul majdnem másfél órát, a mester élvezte a nagyváros nyüzsgését. Mikor elfáradtak leültek egy padra a közeli parkban. A mester tanítványára nézett és tudta, hogy az összezavarodott. Mert a séta alatt, szinte minden plakát és kirakat azt harsogta velük szembe, légy sikeres, légy a legjobb, stb, stb. Ezek hatására a tanítvány elbizonytalanodott, hiszen a mester az egyszerűségre tanította. De a világ az mást zúdított a nyakába. Ezért aztán így szólt hozzá:

- Tudod fiam, ha most lenne egy nyomdám és egy repülőgépem, nem a sikerre biztatnám az embereket, hanem teljesen másra. Szórólapokat szórnék le a gépből, a következő szöveggel:

-Engedd meg magadnak azt a luxust, hogy beteg legyél, hogy depressziós legyél, hogy tévedjél. A tanítvány amikor ezt meghallotta, végképp ,,bolondnak,, gondolta a mestert és faképnél is hagyta. Inkább sikeres akart lenni, mint önmaga, és ennek meg is fizette az árát. Nemcsak önmagát vesztette el, hanem a sikerre való törekvésével lerombolta a teremtett világot. A saját életterét téve ezzel lakhatatlanná.

A külsőség mint eszköz

A tanítványok egy csoportja elhatározta, hogy meglátogatják Csíksomlyót. De a mester nélkül. Nem is szóltak neki és útra keltek. Éppen a reggeli Szentmise előtt fél órával érkeztek a kegytemplomhoz. Amikor beléptek, néma csend fogadta őket, meg egy öreg szerzetes, aki végezte a dolgát a sekrestyében és a szentélyben. Épp térdet hajtott, majd elballagott, eltűnt egy oldalsó ajtó mögött. A tanítványok nem értették, mi a csuda előtt hajtott térdet. Hiszen a mester azt tanította nekik, Isten bennünk van. Így tehát este, amikor hazatértek előálltak, elmondták hogy hol voltak, majd megkérdezték a térdhajtásról. A mester mielőtt megszólalt volna jót nevetett, a maga stílusában, majd ezeket mondta:

- Az öreg szerzetesnek a térdhajtás egy olyan eszköz, mint a hegymászónak a kötél. A hegymászó a kötél segítségével jut fel a hegyre, de amikor feljutott, sem dobja el, mert sosem lehet tudni, még kellhet. A térdhajtás is egy ilyen eszköz, amely alázatra tanítja a szívet.

Majd gyorsan hozzátette:

- Így jár mindenki, aki azt hiszi, hogy egy mester (másik ember) meg tud tanítani valamire. A lelki életben mindenki saját maga mestere. Rávezetni dolgokra, azt igen, de tőled függ mit kezdesz vele. A felelősség mindig egyéni.

2016. október 14., péntek

Zárug László: Látogatás az árvaházban

Fájdalmas életek és hányatott rút sorsok,

hány sírva tépett lét s zokogó némaság,

veszejtett friss hajtás, zsenge, a csapás oly sok

és rányomja bélyegét a lelki szolgaság.

Hagyva és elhagyatva nemző vére által,

idegen kezére Őt galád mód taszítva,

az idegen ki segít sok mindent felvállal,

a szeretet hű lángját munkájával szítva.

Jaj neked te nemző ha elhagyod utódod

ha szegény is vagy, talán ez itt a megoldás?

Megszülted egykor, aztán leveszed a gondod,

hát a te gondod,sorsod nem a gondoskodás?

Most itt állunk mindnyájan réveteg elmével,

s mardos a késztetés, segíteni kéne,

segítségre lenni az egyetlen feltétel

és a bánat hulláma lelkünket feltépte.

Amit tehetünk, tesszük, egy csepp a tengerben,

és lehajtott fejjel sorban, némán távozunk,

egy kis öröm ha támad, nekünk már megérte,

az árvaság oltárán mindnyájan áldozunk.

Foto: Steigerwald Tibor

2016. október 12., szerda

Orosz Mihály: Az élet

Az élet amely álom volt csupán,

egy fény-villanás két sötét között,

csillagként átzuhan az éjszakán,

hol elrejtik végtelen ős-ködök.

Talán majd fájón, végtelen éjben

bolyong még egy, egy elveszett álom,

és a lélek ártatlan szépsége,

mely még világít át a homályon.

Egy fény-villanás két sötét között,

csillagként átzuhan az éjszakán,

hol elrejtik végtelen ős-ködök,

az élet az, mely álom volt csupán.

Józsa Attila: Egyfajta zarándokút

Sor végén állunk, bukdácsolók között,

üdvösségre vágyók nagy tömegében,

segélykiáltásunk falba ütközött,

s fázunk az önámítók szerepében

kedvesem és mégis minden áldott nap

a lelkünk függönyén egy-egy égi jel

mint kiszáradt mező, újra esőt kap

s az Isten arcához egészen közel

kerül egész lényünk, ha egymás kezét

nem engedjük el a szakadékban sem,

az Úr kegyelmét nem osztogatjuk szét,

hiszen te is, én is rég ezt keresem

-gondfelhők között majd kiderül az ég,

s áldások fényéből sohasem elég!

2016. október 11., kedd

Orosz Mihály: Az ősz

Amott a nagy fenyőerdő alatt,

az égig érő magas fák között,

megállíthatatlanul jön, halad

az ősz, az erdőbe beköltözött.

Az elárvuló magas fák között,

zörget már a hideg keleti szél,

estére elhal kint a rét fölött,

de reggelre fagyosan újra kél.

Az enyészet keze mindent elér:

talajon jön a fákra föl szalad,

miatta hervad a sok falevél

elenyészve magas fák alatt.

Amint a nyár, életem úgy szalad,

omló hajamra ráborult a dér,

feltartózhatatlanul jön, halad

az ősz, mindent és mindenkit elér.

Orosz Mihály: Október sétál

Októberi séta őszi hervadásban,

elárvult fák alatt a bánat lépeget,

bús szemén harmat-Könny a kifakult tájban,

nyomában hullanak árvult falevelek.

A sárguló napfény ködökkel szövődik

midőn szétterül a rozsda-színű tájra,

csak a hegyek csúcsa mely fényben időzik,

Talán visszaréved az elmúlott nyárra.

Elárvult fák alatt a bánat lépeget:

Október sétál az őszi hervadásban,

nyomában hullanak árvult falevelek,

bús szemén harmat-könny fakult csillogásban

Para Olga: Bocsáss meg

feltámadó kínos,

vergődő gyötrelem,

te szép, te szent, te jó

igazi szerelem,

te szép, te szent, te jó

szerető kedvesem

bocsáss meg mindent

mindenért énnekem

(Lele, 1969)

Ruszka Zsolt: Jézus és az utolsó fillér

Egy nyolcvan éves öreg bácsi, sántikálva érkezett a házuk kapuja elé. Kezében a botja mellett egy szál kardvirág. Biztos a felesége sírjára szerette volna tenni. Ebben a szál virágban benne volt az egész élete, mint úgy kétezer éve annak az asszonynak is, amelyik láttán Jézus példázatot mondott. Nem vagyok Jézus, de ez a látvány nekem beszélt. Elbeszélte két ember egymás mellett, jóban rosszban leélt életét. Lelki szemeim előtt elvonultak fiatalon boldogan, majd ahogy nevelik a gyerekeiket. Utána megélik, az élet rendje az, hogy útjukra engedjék őket. Ekkor egy válságon mennek át, újra most már egy mélyebb szinten fedezik fel egymást, és azt is hogy egymásra vannak utalva. Megélik az idős korral járó korlátaikat, és szívükben bölcsé válva élik öreg napjaikat. Mígnem egy nap az Úr hazahívja a feleségét. Az emberre egyszerre szakad rá az elvállással járó fájdalom, hiányérzet, és a magány. Lassan birkózik meg a kialakult helyzettel. És igy egyedül még jobban tudatosul benne a felesége iránti szeretet. Aminek kifejezése volt az az egy szál kardvirág. Amiben benne volt a szíve. Mert Jézust csak az olyan cselekedetek érdekelték amelyben benne volt az ember szíve, és lénye teljesen.