Találkoztunk, és már mindent tudok Rólad, tele vagyok fájdalommal, szánalommal irántad, ugyanakkor félelmekkel, mert már tudom: „A boldogság nem hull az égből, / a boldogságért küzdeni kell, / a boldogságnak sokszor nagy az ára, / s az ember néha lassan éri el.”
Nem tudom, honnan idézted, a fénykép hátán, amit nekem ajándékoztál, ez van írva. Te írtad, de talán nem gondoltad végig te sem, milyen igazat írtál, nem harcoltál… gyenge voltál, legyőztek…
Legyőztek?
Megdöbbentenek a hallottak. Te sem voltál boldog, még annyira sem, mint én. És éppen ezért szánakozó a lelkem. De nagyon jólesik, hogy ennyire őszinte vagy, semmit el nem titkolsz, még tán túlzol is, úgy tűnik, miközben beszélsz, elfog a szánalom, és sajnállak, sajnállak közben, és az is nagyon jólesik, hogy ennyire örülsz a találkozásnak, én még nem tudom, hogyan is mondjam meg neked: ne várj csodát ettől a találkozástól, valószínűleg mindketten lehullunk álmaink fellegei közül, mert valószínű, hogy hiába találkozunk, csak újabb sebeket gyűjtünk, és lehet aggódni is egymás sorsa iránt, legalább most, mert mégis valami veled ma is összeköt.
De mindezekből Te még semmit se sejtesz, csak mesélsz, mesélsz, és én közben arra gondolok, nem is sejted, micsoda földi pokol elől menekültem egyenesen a szabadságba; minél jobban szorított a házasság bilincse, annál többet gondoltam arra, hogyan kéne szabadulni tőle. De mihez kezdenék egyedül, mert ettől is nagyon félek, a betegségtől, öregségtől, mi lesz velem, Istenem? De mi lesz velünk, mégis a férjemmel, de már veled is? Hirtelen csupa kérdés vagyok, jó-e, hogy találkoztunk, s felidézzük az elmúlt boldogságot, amit együtt éltünk meg, elborít mindkettőnket a nosztalgia, s talán ezért nem tudunk reálisak lenni, de talán nem is akarunk, ezt olvasom ki a tekintetedből, én is ezt érzem, nem bánok semmit, csak jó veled lenni, és nagyon jó volt valamikor, és mégis hagytuk a boldogságot elszállni a két kezünk közül, és nem nyúltunk utána, Te sem, és én sem, belenyugodtunk a körülményekbe, a szülők akaratába.
Mindez csak úgy kavarog bennem, mialatt mesélsz, vallasz, mintha a vizsgálóbíród lennék, ömlenek belőled a szavak, önmagad ölöd, gyilkolod vele, és zsugorodsz kicsire szemlátomást, én percről-percre jobban szánlak, és érzem: íme, kellett neked egy helyett kettőnek a keresztjét megtapasztalnod, de a hallottak úgy hullanak a szívemre, mintha nehéz kövek lennének, és megsebeznek, talán nem is tudod, hogy amúgy csupa seb vagyok, és kapnom kéne, amit már rég nem, kicsi figyelmességet, szeretetet, kedvességet, mely énfelém fordul, és ha én is valakinek kitárulkozhatnék, ahol védelmet lelnék, bátor férfivédelmet, de helyette csak pereg a film a belső vásznon, a férj képe, aki oly zsarnoki módon szeret, és amilyen féltékeny, megölne, ha tudná, hogy találkoztunk, el se hinné, hogy az egész véletlen volt, talán kezdem hinni, hogy létezik büntetés, azért a rengeteg átélt szörnyűségért, amiket elkövetett velem szemben, és mégis, most mégis csak sajnálatot érzek iránta, de Téged is sajnállak, és a legjobban magamat, hogy én, a leggyengébb volnék a legerősebb. Miért raktok ennyi terhet reám? Hisz gyengék már a vállaim. Még Te is…
Azért jól esett az őszinteséged. Beszélsz a félresikerült házasságodról, gyerekekről, s közben annyira szomorú vagy, hogy már-már a pedagógus beszél belőlem, int, nevel. Honnan veszek ennyi belső erőt, hogy vagyok képes lén vigasztalni? Hogy mennyire jutottam íme, egy verset kéne megmutatni, Te legalább megértenéd. Megértenéd? Nem magyaráznád bele azt is, ami nem létezik? Én most csupa kétely vagyok. A híres férfiúi erő romba dőlve, nem tudtok mit kezdeni magatokkal nélkülünk. Be kellene látnotok, csak a nő az, aki titeket felemelhet, értelmet, szerelmet, gyöngédséget visz az életetekbe, s amikor az megvan, lepke módjára, más-más virágra szálltok, keresnétek azt az illatot, amit tán csak álmotokban éreztetek, és szálltok egyiktől a másikig, de a nő elhervad, ha nem minden gondolatotok az övé, észre sem veszitek, talán ő sem ad számot róla, hisz közben anya is, ezernyi gond közepette már nem is olyan fontos a szerelem. Ezt félreértelmezitek, mellőzötteknek érzitek magatok, és be kár, mert azt hiszitek, a másik jobb lesz, de nem lesz jobb, sőt, küszöbön a lelkifurdalás, a lélekben való eltávolodás, ez öli meg valójában a szerelmet…
Aztán a búcsú… Kissé vidám, és erőltetett ez a vidámság, hogy ne is sejtsed, mi dúl bennem, félretettem a múltamat erre a pár napra, csak a jelen érdekel, de megriadok. Annyi minden nyomja a lelked, nyomorról, betegségről beszélsz, az anyagi helyzeted neked sem rózsás, és semmi remény, hogy összeszedd magad. Aztán hirtelen rákérdezek: „De ugye, te azért nem fogsz elzülleni?” Még szerencse, meg se sértődsz a kérdésen, elérzékenyülve válaszolod: „Melletted nem!” És nem folytatod, és amikor az útról beszéltem, azonnal megértetted a célzást, pedig nem annak szántam:
– Az utat önmagunk választjuk, és lehet, attól függ, hogy melyiket…
– Én tudom, nem jól választottam! Előbb kételkedem, aztán mégis hiszek neked, olyan vallomásszerűen és őszintén tudod mondani, olyan védtelen vagy most, meg kellene simogatnom, de nem tehetem, helyette erkölcsi prédikációt tartok tán, nem tudom, miért teszem, talán hogy hitet adjak neked, hogy nem szabad feladnod, nem szabad elbuknod.
2018. június 27.
